– Uramisten, de gyönyörű! Épp az aranyhídon ringatózom – kiáltotta "csak úgy", magának, majd a következő percben elszállt a jókedve, mert eszébe jutottak az előző esti beszélgetései.
– Jaj, szegény Andikám, de nyúzottnak látszottál a skype-on! Persze szép voltál, mint mindig, csakhogy keserűek voltak a szavaid. Mert nem bírsz a kislányoddal, az én imádott, egyetlen unokámmal, aki a nagyanyád kőkemény-öntörvényű természetét örökölte. Megértem. Nem tudom, miként fogod felnevelni (ép idegrendszerrel) a halvérű angol férjed mellett – gondolta, miközben egyre erőteljesebb tempókkal úszott. – A te párod csak akkor hajlandó a segítségedre sietni, ha rád omlik a ház, és ki kell halászni téged meg a gyereket a romok alól! Egyébként pihen, szemlélődik, semmi sem probléma… Jaj! És hogy tudsz majd ilyen sokat dolgozni éveken át, miközben a lányod csak akkor fogad szót, ha észérvekkel meggyőzöd az igazadról? Ezt magam is tapasztaltam, amikor nálunk volt júniusban. De nem lehet egy óvodás kislánnyal mindent megvitatni! És hogy bírsz majd vele, ha kamaszodni kezd? Hej, nem lesz könnyű! – gondolta, közben egyre beljebb merészkedett.
– És mi lesz az imádott Péteremmel? – gondolkodott tovább. – Ő fegyelmezetten és kedvesen mesélte, hogy minden rendben van az egyetemi előmenetelével, de azért megjegyezte, hogy a felesége szülei keveslik a keresetét. Szerintük bolond az, aki ma egyetemi oktatónak áll… – A lányuk lecsábította Budapestről abba a vidéki városba a fiamat, közben nem felel meg nekik a jóképű gyerekem? A diplomájával, a doktorátusával és a nyelvvizsgáival? – gondolta dühösen, majd a következő percben észrevette, hogy olyan mélyre merészkedett, mint még soha.
– Állj meg, Kata! – kiáltott magára, majd szépen megfordult, és elfeküdt a vízen. – Most lassú, óvatos tempókkal kiúszom, mert az senkinek sem lenne jó, ha ezen a gyönyörűséges nyári reggelen újsághírt csinálnék magamból. "Vasárnap reggel fél nyolckor a Balatonba fulladt egy ötvenkilenc éves nő. Három gyereke, egy unokája és a férje gyászolja..."
Mire kiért a partra, jobb kedve kerekedett. – A lányom okos, vagány és talpraesett, a fiam rendkívül tehetséges, nem tudja bedarálni őket a világ! Én már nem tudom megóvni őket, nem élhetem az életüket, de a háttérből segíthetek. Segítek is, amíg csak élek! – gondolta bizakodva, majd amikor felért a harmadik emeleti apartmanba, már vidáman rontott be a hálószobába, hogy beszámoljon a férjének a reggeli úszásról. Csakhogy az ő Pétere még aludt. Nem csodálkozott, megszokta már, hogy a férjének kétszer annyi alvásra van szüksége, mint neki, de nem volt ideje az ébresztgetésre, mert megszólalt a mobilja. A legkisebb lánya, Emese hívta, a hangja ideges és kétségbeesett volt.
– Anyukám, azonnal add meg a családorvosunk számát, mert Zsoltit megcsípte egy darázs! Hatalmasra duzzadt a karja, nehezen kap levegőt, valószínűleg allergiás a darázscsípésre! Jaj, anyu, segíts!
Lázasan kereste a telefonszámot, közben nyugtatta a lányát – "Zsolti erős, huszonéves fiú, nem lesz semmi baj" –, majd bediktálta Ági telefonszámát, közben gyorsan kinyitotta a laptopját, hogy megkeresse, melyik az ügyeletes kórház Óbudán. Attól tartott, hogy a negyvenfokos kánikulában a családorvosuk nyaral. Aztán újból hívta Emesét, akinek a hangja már fényesebb volt.
– Anyukám, Ági néni a legrendesebb orvos a világon! Vasárnap reggel nyolc óra, és ő már kocsiban ül, hogy mihamarabb beérjen a rendelőbe. Csoda! Mi is kocsiban ülünk, én vezetek, mert Zsoltinak kevés a levegője. Ugye, nem lesz baj?
– Minden rendben lesz, kislányom, fogok én még táncolni az esküvőtökön! – mondta vidáman, majd amikor letette a telefont lerogyott egy székre.
– Azért ez kemény reggel volt – mondta magának félhangosan, mire mocorogni kezdett a békésen szunyókáló férje. – Te már fenn vagy? – kérdezte Péter kedvesen, majd amikor látta, hogy a felesége nedves fürdőruhában tesz-vesz a szobában, elismerően nézett rá.
– Úsztál hajnalban? Ez igen! És milyen csinos vagy kora reggel, gyere, bújj mellém! – mondta kedvesen, ám amikor Kata közölte, hogy nincs "bújhatnékja", sértetten ült fel az ágyban.
– Végre kettesben vagyunk, végre élhetnénk egymásnak… –, de nem tudta befejezni a mondókáját, mert újból csörrent Kata telefonja.
– Minden oké! Zsolti kapott egy injekciót, Ági néni felírt egy csomó gyógyszert, ne aggódj értünk! – hadarta a lánya jókedvűen. – Anyukám, köszönöm, hogy segítettél!
– Meg sem mondod, ki telefonált? – kérdezte a férje felháborodva.
– Sűrű volt a reggel, majd elmesélem – sóhajtott Kata.
– Mi történhetett egy ilyen gyönyörű nyári reggelen, amikor gyerekmentes övezetben vagyunk? – nevetett Péter barátságos fölénnyel.
– Semmi, drágám, pihenj csak nyugodtan! – felelte Kata, majd feltette a reggeli kávét, hogy szokásaikhoz híven induljon a nap.
