Ezt kiabálta harciasan Zsóka, miután kikísérte a sokadik háznézőt a sokadik ingatlanos társaságában. Aztán még ordibált egy sort "csak úgy", magának, a végén pedig nagyot nevetett. – A fenébe, Kata barátném négy évig árulta a házukat, mire sikerült! Mi még csak egy esztendeje játsszuk ezt a végtelen játékot, de hidd el, a mi emberünk, mármint vevőnk is be fog toppanni egy szép napon! Csak meg ne üssön a guta addig...!
Itt tartott a mondókájában, amikor végre ránézett a férjére, aki csöndesen gubbasztott a kanapé sarkán, és rosszkedvűen nézett maga elé. – Haragszol a kiabálásom miatt? Tudod, ki kell engednem a gőzt… – nézett a férfira bűnbánóan, aki csöndesen elmosolyodott, és kedvesen válaszolt. – Dehogy haragszom rád! Temperamentumos vagy, ezért szerettem beléd. Én inkább a gyerekeinkre gondolok... – mondta szomorkás grimasszal, majd szép lassan felidézte a múltat.
Azt az időszakot, amikor tizenöt évvel ezelőtt éjt nappallá téve dolgoztak, minden fillért félretettek, hogy a két lányuknak beépítsék a tetőteret. Mennyit kínlódtak! A férfi maga is rakta a téglát, keverte a maltert, cipekedett, segédmunkát végzett, közben Zsóka intézte a megrendeléseket, etette-itatta a segítőkész barátokat, vagy épp elzavarta a részeges kőműveseket. Nem volt pihenés, nem volt nyaralás, kikapcsolódás, az élet arról szólt, hogy kialakítsanak két, hatvan négyzetméter körüli lakást az emeleten, hogy a lányaiknak majd jobb legyen...
– Ehhez képest ki lakik fenn? Senki! – mondta a férfi keserűen. – Időnként felmész takarítani, egyébként meg kong az ürességtől. Hiszen a nagylányunk kapta magát, és hozzáment ahhoz az unalmas Karlhoz, és most állítólag remekül érzi magát Németországban. Persze harmincévesen azt hajtogatja, hogy bőven ráérnek még a gyerekre. A kicsi meg felszedte a szőrős festőművészét, és állítólag boldog abban a belvárosi lyukban… Hülyék a gyerekeink! – kiáltotta dühösen, mire Zsóka csöndesen mellékuporodott.
– Édesem, tévedsz! Amióta áruljuk a házunkat, én szép lassan rájöttem, hogy mi ketten vagyunk hülyék. Vagy legalábbis voltunk… Nagyon jót akartunk a lányoknak, de ostobaságot csináltunk. Mondd, te szívesen laktál volna együtt az én imádott, de parancsnokságra hajlamos anyámmal? Én őszintén bevallom, hogy nem örültem volna, ha a te jóságos, ám érted mániásan rajongó anyukádat kellett volna kerülgetnem a konyhában… No, mi a válaszod?
– Hát... anyukád, isten nyugosztalja, sok keserves percet szerzett volna nekünk! Anya pedig éjjel-nappal sírt volna, mert a "pici fiát" szétszedi a három nő... – nevette el magát a férfi.
Aztán csak ültek kettecskén a sötétedő szobában, majd Zsóka halkan kuncogni kezdett. – Ha már ilyen őszinték lettünk egy bunkó vevőjelölt jóvoltából, a mai eszemmel azt mondom, hogy jót tettek velünk a lányaink. – Mit beszélsz? – nézett rá a férje csodálkozva.
– Én bizony húsz évet öregednék egy hónap alatt – folytatta Zsóka elszántan –, ha mindennap kerülgetnem kellene azt a dögunalmas német vejünket meg a beképzelt szőrmókot...
– De most mi lesz velünk? – nézett rá a férje tanácstalanul.
– Mi lenne? Eladjuk a házunkat, és boldog "fiatal párként" megkeressük a magunk jóval kisebb fészkét.
– És találhat két hülye kellemes fészket?
– Naná! Sokat fejlődtünk a gyerekeink hatására – felelte Zsóka, miközben csöndesen kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
