Egy hétéves meg egy nyolcéves kisfiú tökéletesen összeillik. Még akkor is, ha nagyon különböző a természetük. Lám, milyen nyugodtak most is! De miért nem fociznak? Mi ez a nagy csend a kertben? – gondolta, majd kisietett a teraszra, és meglepődve látta, hogy a gyerekek a lépcsőn ülnek, és elmélyülten beszélgetnek.
– Vajon miről folyhat a szó? – gondolta kíváncsian, majd beszaladt a konyhába, és szépen kivitte a teraszasztalra a hámozásra váró krumplit. Nem hallgatózott (ugyan!), de azért mindent hallott.
– Nálunk elég hülyék a lányok – jelentette ki Ábel, a kis tudós, aki lelkesen érdeklődött az égbolt csodái, a földrajz és a foci iránt. – Képzeld el, hogy egyetlen lány sem tudta az osztályból, hogy a Saturnusnak gyűrűje van...
– Nem hülyék, inkább furák – felelte Bálint, akit élete hét esztendeje alatt arról győzte meg a családot, hogy egy haszontalan, túl élénk kisfiú is képes az elmélyülésére, ha a növényeket tanulmányozhatja, vagy állatokról kell gondoskodnia. – Azért furák, mert akkor is vihognak, amikor semmi értelme... Én például jóban vagyok Orsival és Gittával, sokat játszom velük a szünetekben, de időnként fogják magukat, és faképnél hagynak. Elbújnak, és sugdolóznak. No, ezt utálom… Gondoltam már, hogy írok mindkét lánynak egy szerelmes levelet, és akkor majd jól összevesznek.
– Szerelmes levelet akarsz nekik írni? Nem vagy normális! Én biztos nem írnék – jelentette ki a komoly Ábel, mire Bálint azonnal kontrázott.
– Azt gondolod, hogy az én apukám nem írt szerelmes levelet az anyukámnak? A te papád is biztosan írt a mamádnak.
– Persze, de akkor már felnőttek voltak – felelte Ábel felháborodva.
– A te osztályodban nincs olyan lány, akinek érdemes lenne írni?
– Nincs.
– Biztos van...
– Na, jó, van egy lány, a Barbara, aki nagyon jól focizik. Ő elég helyes. És képzeld el, ügyes is! A múltkor azt mondta, hogy rajta kívül én vagyok a legjobb focista – jelentette ki Ábel.
– A helyedben elgáncsolnám a meccsen, hogy ne tudjon gólt lőni, és te legyél a legeslegjobb – mondta Bálint gonoszul, mire Márta kiesett a krumpli hámozással foglalatoskodó nagymama szerepéből, és kitört belőle a valahai óvónő.
– Hogy mondhatsz ilyet, Bálint? A lányokat nem szabad bántani – kiáltotta, mire mindkét gyerek felpattant.
– Ha beállnak focizni, akkor velük is úgy kell bánni, mintha fiúk lennének – kontrázott Bálint.
- Mami, te hallgatóztál? – kérdezte Ábel megbotránkozva, mire Márta elszégyellte magát, de ezt titkolta. – Nem hallgatóztam, angyalom, legfeljebb hallottam, miről beszéltek – felelte.
A délelőtt békésen telt – a fiúk társasoztak, fociztak –, majd ebéd közben Márta felemlegette a reggeli beszélgetést. – Bálint, egy fiú nem ír egyszerre két lánynak szerelmes levelet. Szerelmes levél csak egynek jár. Annak, aki tetszik neked.
– Én tíznek is fogok írni – felelte Bálint magabiztosan. – Azért, mert egyik sem tetszik. Nekem csak anya tetszik. Majd őt veszem feleségül...
– Nem lehetsz ilyen hülye! Egy fiú nem veszi feleségül a saját anyját – kurjantotta Ábel, majd elgondolkodva tette hozzá. – Abban azért van igazság, hogy az én anyukám is nagyon helyes meg okos. Én nem őt veszem majd el, de olyat, mint ő...
– Nem volt sikeres ez a beszélgetés – állapította meg magában Márta, míg elpakolta a tányérokat. – De arra azért jó volt, hogy megint hízzak egy kicsit. Mindkét lányom olyan anya lett, hogy feleségül vennék őket a fiaik…
