De te pont úgy nézel ki, mint amikor a fiaink érettségiztek! Nem gömbölyödtél ki úgy, mint én – tette hozzá elismerően.
– Naná, hogy megismerlek, te sem változtál – lelkesedett Éva. De gyorsan véget ért az örömködés, mert befutott a busz, és a tömeg megrohamozta az ajtókat. – Ugye, te is felszállsz? – nézett a valahai anyatársra, aki bólintott.
– Az Astoriáig megyek, most is a Kossuth Lajos utcában lakom.
– Én sem költöztem el a Károly körútról – mondta Éva, és a két nő boldog mosollyal nyomakodott fel a buszra, majd hosszan lamentáltak a rohanó életről, az időhiányról meg a rengeteg munkájukról, ami miatt tizenöt éve nem találkoztak.
– És mi van Gáborral? – kérdezte Edit kíváncsian. – Az utolsó információm a te matekzseni fiadról az, hogy felvették informatika szakra. Ezt Gergő mesélte, amikor az osztályuk elutazott Keszthelyre, a négy napig tartó búcsúbulira.
– Gáborom Dublinban dolgozik egy nemzetközi cégnél. Jól van, szereti azt a világot, és a sokszorosát keresi annak, mint amit itthon kapott – magyarázta Éva. – Ja, és képzeld, tavaly megnősült! A felesége is vele van Írországban. Tehát mi Nagygáborral – biztosan emlékszel a férjemre, aki éppolyan rendes "mackó", mint régen volt – kettecskén éldegélünk a nagy lakásban. De azért örülök, hogy az íreknél dolgozik, mert jó dolga van.
– Nahát! – ámuldozott Edit. – Az én Gergőmet nem vették fel azonnal, de egy évvel később megemberelte magát, és bejutott egy műszaki főiskolára. És a kamaszként lusta fiam ma már szorgalmasan dolgozik egy osztrák nagyvállalatnál. Persze a bécsi lakásába nem tudok úgy felugrani, mint tettem évekig, amikor szomszédomban lakott, a Dohány utcában. Amúgy jobb is, hogy nem „ugrálok”, mert Gergő idén áprilisban nősült, és a feleségével lakik Bécsben.
– Milyen szerencsénk van, hogy mindkét gyerek révbe ért! Jó munkahelyen dolgoznak, és világot látnak – mondta Éva.
– Megérdemlik, mert okosak, és megdolgoztak érte mindketten – jelentette ki Edit. – Szerencsére a kapcsolattartás sem probléma, hiszen egyrészt Bécs ma már nem távolság, így gyakran találkozhatunk, ráadásul a skype-on ingyen beszélgetünk.
– Nekem megváltás a skype, hiszen Dublin jóval messzebb van, mint Bécs, és átkozottul drága a repülőjegy. Bár a férjem most kigazdálkodta, hogy december huszadikán kimenjünk a gyerekekhez, és csak harmincadikán jövünk haza. Szóval együtt fogjuk tölteni a karácsonyt – kontrázott Éva.
– Gergő hazajön a feleségével Bécsből, a szilvesztert is itthon töltik majd, és én most fogom nekik bemutatni Zsoltot – mesélte Edit. – Ő özvegy, és 2010 tavaszán – amikor a fiam megkapta a bécsi állást – boronáltak vele össze a barátnőim. Gondolom, emlékszel, hogy én akkor váltam el, amikor a fiaink harmadik gimnáziumba jártak, és most, hogy Gergő már független, felnőtt ember, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy észrevegyem: férfiak is élnek körülöttem.
Éva egyetértően bólintott, majd furcsa csend telepedett közéjük. – Jól "kidicsekedtük" magunkat – gondolta Edit kritikusan, de amikor leszálltak a buszról, szeretettel nézett Évára. – Örülök, hogy ennyi év után összeakadtunk, ugye, találkozunk még?
– Hogyne! – lelkesedett Éva. – Hiába rendes a férjem, én bizony egyedül érzem magam a fiam nélkül – csúszott ki a száján az őszinte mondat.
– Nekem is rossz Gergő nélkül – vágta rá Edit –, amíg nem ment ki Bécsbe, róla szólt az életem. Az én Zsoltom is rendes pasas, csakhogy az ő lányai itthon dolgoznak, és hetente többször látogatják az apjukat. – Arról már ne is beszéljek, hogy a nagyobb lánya már szült, tehát van egy bűbájos pici unokája is.
– A menyem egyelőre nem akar gyereket, pedig egyidős Gáborral, harminchárom éves – mondta Éva.
– Az én menyem sem, ráadásul miatta dolgozik a fiam Bécsben. Ugyanis annyit kínozta Gergőt, hogy Magyarországon nem lehet megélni, hogy az én túl rendes fiam szófogadóan megpályázta az ausztriai állást – sóhajtott Edit.
– Azt mondta az anyukám, hogy a lány családot hoz, a fiú családot visz... Az én rémes menyem egészen Írországig vitte a fiamat – kontrázott Éva.
– Az én menyemnél nem lehet rémesebb – tiltakozott Edit. – Öntelt, rámenős, "mindent tud", a pénz az istene. – Jó korán elkapták a fiainkat, a kortársaik többsége még gondtalan legényéletet él – sóhajtott Éva. – Túl rendesre neveltük őket… Amúgy az én menyem nem is dolgozik Dublinban, eltartatja magát Gáborral. És bőven mesélhetnék neked a viselt dolgairól.
– Gyere, igyunk meg egy kávét, és közben kitárgyaljuk a rémes menyeinket! – nézett rá felvillanyozódva Edit, majd a két nő olyan összhangban indult a sarki kávézó felé, mintha nem tizenöt éve, hanem tizenöt napja látták volna egymást utoljára.
