A narancs sikeres karrierje egy Elmer McCollum nevű biokémikusnak köszönhető, aki a vitaminfogyasztás fontosságának hangoztatásával a húszas években új marketingeszközzel fegyverezte fel az élelmiszeripari termékek hirdetőit - nyitja történelmi visszatekintését az Atlantic cikke.
Ekkoriban lett divatos reggelihez narancslevelet inni, ami a benne lévő vitaminoknak, ritka sóknak és savaknak köszönhetően az egészséges táplálkozás egyik alapkövévé vált. Előbb vitaminpótlóként, később a savasodás elleni harc elleni eszközként, majd - miután a tudományos vizsgálatok nem igazolták a citrusok acidózist enyhítő hatását - megint vitamintartalma miatt lett népszerű.
Az italokba egyre több adalékanyag került, meg persze cukor is, s ez idővel szúrni kezdte nemcsak az ellenőrző szervek, hanem a fogyasztók szemét is. Az ágazat marketingesei ismét fókuszt váltottak: a kilencvenes években a vitaminforrás helyett megjelent a frissen facsart, azaz a nem sűrítményből készült narancslé ígérete.
Ennek ellenére napjaink narancsléiben nincs túl sok frissesség - olvashatjuk az Atlantic cikkében. A legtöbb kereskedelmi forgalomban kapható ital olyan mértékben feldolgozott, hogy szinte ihatatlan a hozzá adagolt ízesítők nélkül. Az ízanyagától megszabadított alaplé nagy része néha egy éven túl is a gyártó tárolóiban pihen, míg végül - az adott végtermék paramétereinek megfelelően a korábban kivont ízesítők és víz visszaadagolása után - palackba kerül.
Mindez mennyire egészséges? Az Atlantic szerzője szerint a narancslé - táplálkozásban betöltött szerepét tekintve - sok tekintetben nem különbözik más cukros üdítőitaloktól. Népszerűségvesztését a gyártók is megérezték már.
