Emberi szívdonor
Szívizombetegség, koszorúér-, szívbillentyű-betegség, veleszületett szívrendellenesség és életveszélyes szívritmuszavar vezethet odáig, hogy az előrehaladott, visszafordíthatatlan szívelégtelenségben szenvedő páciens számára már minden gyógyszeres és eszközös terápiás lehetőség bevetése után az életmentő szívátültetés válik szükségessé.
A szívtranszplantáció allograft (humán donorral történő), orthotopikus eljárása a gyakoribb: ilyenkor egy (többnyire baleset következtében) agyhalott donor szívét ültetik az eltávolított beteg szív helyére. Ritkábban, de előfordul az ún. heterotóp eljárás is, amikor a beteg szívet is a helyén hagyják a beteg mellkasában, hogy az is segítse az új szerv munkáját.
A transzplantáció több orvosteam rendkívül pontosan összehangolt munkáját igényli, hiszen alapvető fontosságú, hogy a donorszív kivétele és annak beültetése között négy óránál több nem telhet el. Mint minden nagyműtét, a szívtranszplantáció esetében is fennáll a műtéti szövődmények (fertőzés, vérzés) kockázata.
Mivel a befogadó szervezet immunrendszere felléphet az idegen testként azonosított új szív ellen, ezért a műtét után immunszuppresszív, vagyis az immunreakciót csökkentő kezelésre van szükség, hogy megakadályozzák a legsúlyosabb komplikációt, az új szerv kilökődését. Először a Prednisolon kortikoszteroid és az Immurán elnevezésű immunszuppresszáns állt rendelkezésre a műtét utáni kezeléshez. Az 1980-as évektől kezdve a kilökődés veszélye sokat csökkent a ciklosporin bevezetésével, nőtt a túlélés esélye. Vannak olyan társbetegségek, amelyek jelentősen növelik a transzplantáció kockázatát, például a súlyos vese-, tüdő-, májbetegség, vagy az inzulinfüggő, szervi szövődményeket is okozó cukorbetegség.
Kísérletek gépszívvel
Milliónyi ember hal meg évente szívelégtelenségben , miközben néhány ezren kapnak új szívet, és igen hosszú a donorszívre várók listája. Ezért van nagy jelentősége azoknak a próbálkozásoknak, amelyekben mesterséges készülék helyettesíti a donorszervet.
Ezek a kísérletek is a hatvanas években kezdődtek. Az első műszívek külső, szekrényméretű, vezetékekkel a beteghez kötött berendezések voltak, amelyek semmiféle mobilitást nem engedtek az ágyban fekvő betegnek és a vezetékek bemeneti nyílásai nagy fertőzésveszélyt jelentettek. A méret csökkentése és a nyílás nélküli beültethetőség tehát kulcskérdés volt.
Kentuckyban 2001. július 2-án az amerikai AbioMed vállalat kutatóorvosai végezték az első mesterséges szív beültetését. Ez a szerkezet, az AbioCor volt az első teljesen belső működésű és komplett mesterséges szív, amelytől joggal remélhettek hosszabb túlélési időt. Így is lett, a leghosszabb idő, amelyet ezzel a készülékkel élhetett meg viselője, 215 nap volt. Az AbioCor lehetőséget adott a betegnek bizonyos fokú önállóságra, mivel csak az energiaellátása zajlott kívülről, és akkumulátorokkal bizonyos ideig függetleníthették az energiaforrástól.
A mesterséges szív további fejlesztése elkerülhetetlen, és nagy reményeket fűznek hozzá a kutatók. Egyrészt azért, mert a donorszívek száma korlátozott, és sokan nem is élik meg az esetleges műtétet, másrészt azért is, mert a mesterséges szív beültetése jóval olcsóbb, többeknek elérhető, mint a donorszív beültetése.
