Vannak emberek, akik látszólag sok kapcsolattal rendelkeznek, mégis mélyen magányosak. Ők rendszerint „a biztos pontok” mások életében. Ők azok, akiket mindenki felhív, ha baj van, akik türelmesen végighallgatják a problémákat, jó tanácsot adnak, és érzelmileg támogatják a másikat. Emiatt sokan fontos barátnak tartják őket, sőt, erős, bizalmi kapcsolatként élik meg a velük való viszonyt.
A probléma azonban az, hogy ez a közelség többnyire egyoldalú: miközben mások megnyílnak előttük, ők maguk nem teszik ugyanezt. Nem beszélnek a saját nehézségeikről, nem kérnek segítséget, nem „terhelik” a többieket. Így a kapcsolataik felszínen szorosnak tűnnek, valójában azonban hiányzik belőlük a kölcsönösség.
Parentifikáció hatása
Ennek a mintának gyakran gyerekkori gyökerei vannak. Sok ilyen ember már korán megtanulta, hogy neki kell erősnek lennie — például azért, mert a családban egy instabil szülőt kellett kezelni, vagy mert kimondatlan elvárás volt, hogy ő legyen a „rendes”, megbízható gyerek. Ezt a jelenséget parentifikációnak nevezik: amikor egy gyerek túl korán vesz át felnőtt felelősségeket. Ilyenkor az a belső üzenet rögzül, hogy az szerethető, aki gondoskodik másokról — és nem az, aki segítséget kér.
Felnőttként ez a minta automatikusan újraépül: az illető olyan szerepekbe kerül, ahol hallgat, alkalmazkodik, segít. Kívülről mindez kedvességnek és nagylelkűségnek tűnik, belülről azonban egy régi túlélési stratégia működik — írja a Yahoo.
Ennek következménye egy sajátos magány. Nem arról van szó, hogy nincsenek körülötte emberek — sőt, gyakran sok kapcsolata van. Inkább az a hiány, hogy nincs valaki, akihez ő fordulhatna ugyanilyen természetességgel. Nincs az az ember, aki észrevenné, ha baj van, és kérdés nélkül felhívná.
Például amikor az illető egy nehéz estén a telefonját nézi, és bár lenne kit felhívnia, mégsem teszi. Mert minden névhez az kapcsolódik, hogy az illető már támaszkodott rá, vagy elfoglalt, vagy nem tudná igazán kezelni a helyzetet.
Így végül nem történik meg az a fajta visszafordulás, amire ő maga egész életében „tanította” a környezetét. Az emberek ugyanis ahhoz a képhez igazodnak, amit látnak: ő az, aki bírja, aki megoldja, aki rendben van. Így fel sem merül bennük, hogy neki is lehet szüksége segítségre.
