A magyarok 53 százaléka küzdött az elmúlt fél évben valamilyen mentális problémával, 88 százalék szerint pedig a társadalom nem kellőképpen elfogadó ezekkel, illetve az eltérő idegrendszeri működéssel kapcsolatban – derült ki az Euronics közvélemény-kutatásából, amelyben több mint ezerkétszáz tizenhat év feletti ember vett részt.
„Szerintem ez egy borzasztóan optimista becslés. Mi az alapítványnál sokkal rosszabb képet látunk. Mi az SNI (sajátos nevelési igényű) gyerekek családtagjaival foglalkozunk, és egy olyan életszakaszban kísérjük őket, amikor az átlagosnál több kihívással szembesülnek. Az csak az alap, hogy ezeknek a családoknak nehezebb, de azért is nehezebb, mert annyi frusztráció hárul rájuk a társadalomból, hogy ez alapban megnehezíti az amúgy is kihívásokkal teli életüket. A frusztráció meg nyilván abból fakad, hogy a társadalom alapvetően nincs jól, nem ért dolgokat, és ezeket azokon vezeti le, akiket nem ismer vagy nem tud eléggé megérteni” – kommentálta az eredményeket Krisztián Veronika, a KIKAPCS. Alapítvány ügyvezető igazgatója.
Nem vagyunk jól, de szégyellünk segítséget kérni
A kutatásból az is kiderült, hogy tízből hét ember ugyan foglalkozik a mentális egészségével – például igyekszik sok időt tölteni a szabadban, tartózkodni a káros szokásoktól, valamint figyelni az elegendő és jó minőségű alvásra –, de mindössze 8 százalék vesz igénybe valamilyen szakemberi segítséget. Riasztó adat továbbá, hogy a magyar emberek mintegy harmada – a válaszadók 36 százaléka – nem lát célt az életében.
A válaszadók fele pedig azt is bevallotta, hogy szégyellne segítséget kérni bármilyen szakembertől, még akkor is, ha azt érezné, hogy erre szüksége lenne. Ezt az álláspontot egyébként többségében férfiak képviselték, tehát valószínűsíthetően még mindig él a fejükben az a tévhit, miszerint segítséget kérni a gyengeség jele.
Fókuszban a verbális abúzus, a neurodiverzitás és a pánikbetegség
A most útjára indított Focus Program célja, hogy három sokakat érintő, ám még mindig tabuként kezelt, vagy nem egészen megértett és elfogadott témára irányítsa a fókuszt: a szóbeli bántalmazásra (verbális abúzus), az eltérő idegrendszeri működésre (neurodiverzitás), valamint a pánikbetegségre. A már említett kutatásban ezekkel kapcsolatban is kikérték a válaszadók véleményét. Az alábbiakban témákra bontva bemutatjuk, milyen eredmények születtek.
Verbális abúzus:
- Az emberek harmada nem tudja, hogy mi az a verbális abúzus, vagy legalábbis ebben a szóösszetételben nem ismeri ezt a kifejezést.
- Mindössze 22 százalék nyilatkozott úgy, hogy az elmúlt fél évben nem érte semmilyen verbális abúzus – ez viszont azt jelenti, hogy 10-ből 8 ember viszont tapasztalt ilyet az utóbbi 6 hónap során.
- A válaszadók 92 százalékának fogalma sincs, hova fordulhatna és kitől kérhetne segítséget ilyen esetekben.
- 66 százalék szerint a verbális abúzus megtörténte nem bizonyítható, és emiatt inkább meg sem próbál segítséget keresni vagy egyéb lépéseket tenni a későbbi esetek megelőzése érdekében.
„A bántalmazottak esetében a segítségkérés hiányának az elsődleges oka a szégyen. »Én választottam ezt a társat. Hogyan vállalom fel a választásomat, azt, hogy nem jól döntöttem?« – gondolják. (…) A másik ok pedig a kilátástalanság érzése. Akit bántanak, az egy idő után mentálisan olyan nehéz helyzetbe kerül, hogy semmiféle kiutat nem lát” – mutatott rá Kőszegi Erika, az S.O.S. Krízis Alapítványnál dolgozó pszichológus, a kapcsolati erőszak témakörének szakértője. Arra is kitért, hogy a fizikailag (is) bántalmazott páciensei még nagyon komoly külsérelmi nyomokkal is gyakran mondják neki azt, hogy az egészben a szóbeli bántalmazás volt a legrosszabb. Mindez tehát azt mutatja, hogy a verbális abúzust jobban, tartósabban „megjegyzik” az áldozatok, az így szerzett sebek ugyanis még akkor is sokáig fájhatnak, ha a látható sérüléseik már begyógyultak.
Mennyi a normál nyugalmi pulzus, és mikor a legjobb megmérni?
Nyereményjáték szabályzat 2025.11.
Neurodiverzitás, atipikus idegrendszeri működés:
- Az emberek 60 százaléka nem tudja, hogy mit is takar ez a gyűjtőfogalom, és milyen eltérő idegrendszeri működéssel élik egyes emberek az életüket.
- A fogalom jelentésével tisztában lévők 90 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a társadalom nem feltétlenül elfogadó a hasonló problémákkal.
- Tízből hat ember úgy gondolja, hogy a családnak és az államnak kellene segítséget nyújtani a neurodivergens embereknek.
- Az emberek 90 százaléka szerint sem az iskolák, sem a munkahelyek nincsenek felkészülve a jelen pillanatban arra, hogy neurodivergens embereket fogadjanak, és az ő igényeiknek megfelelően működjenek.
„Nagyon sokszor tapasztaljuk mi is, hogy az emberek alapvető fogalmakkal sincsenek tisztában, és nemcsak a neurodiverzitással, hanem az autizmushoz és az ADHD-hoz hasonló fogalmakkal sem. Emellett pedig egy csomó tévhit is övezi ezeket, amiért az érintettek nehezen beszélnek róla. A mi feladatunk az, hogy egy nagyon biztonságos közeget teremtsünk a 200 hozzánk tartozó családnak, de egyébként 112 ezer SNI-s gyerek él ma Magyarországon, a valós szám pedig valószínűleg még háromszor nagyobb. Mi tehát ebből csak kétszáz családot tudunk lefedni, viszont a mi közösségünkben nagyon gyakran kérnek segítséget. Ha tehát egy megértő közösségben találják magukat az érintett családok, akkor sokkal könnyebben megnyílnak, és sokkal jobban elmondják, hogy milyen nehézségeik vannak” – hívta fel a figyelmet Krisztián Veronika. Hozzátette, hogy az SNI-t a legtöbbször csak az ADHD-val vagy az autizmussal élő emberekkel azonosítják a laikusok, ám nagyon sok olyan nehézség is ebbe a kategóriába számít, amely ugyan nem jár atipikus idegrendszeri működéssel, de sajátos nevelési módot igényel. Ilyenek például az érzékszerveket vagy a mozgásszerveket érintő problémák is, mint a hallássérültség vagy a mozgáskorlátozottság.
Pánikbetegség:
- Az emberek 74 százaléka tudja, hogy mit jelent a pánikbetegség vagy maga a pánik. Ez az arány tehát ennél a problémánál a legmagasabb, de még itt is lenne hova fejlődni.
- 70 százalék szerint a társadalom elfogadó a pánikbetegséggel kapcsolatban, és akár szívesen segítenének is azoknak az embereknek, akik éppen pánikrohamot élnek át.
- Minden második ember úgy nyilatkozott, hogy volt már pánikrohama az elmúlt fél év során.
„Az emberek sokszor csak legvégsőbb esetben fordulnak segítségért. Ennek oka az lehet, hogy a mentális betegségeknek vagy egy-egy krízisállapotnak az elején még nincsenek olyan nagyon látványos tünetei, mint ha például eltörjük a lábunkat. Nagyon sokáig vagyunk úgy, hogy »majd megoldom, majd elrendeződik«, tehát csak tologatjuk magunk előtt, és csak akkor fordulunk szakemberhez, ha már gyakorlatilag ég a ház” – hangsúlyozta Karsai Szilvia, a Pszichodiák Alapítványnál dolgozó tanácsadó, szakpszichológus és iskolapszichológus. Megjegyezte továbbá, hogy nagyon jellemző, hogy az emberek nem a megfelelő szakemberhez fordulnak, tehát ebben sincs még meg a kellő tájékozottság. Fontos tehát, hogy minél többen tisztában legyenek azzal, hogy mennyi szervezet van, ahol célzottan tudnak segíteni az érintetteknek.
Három üzenet, amelyet mindenkinek hallania kellene
A szervezetek képviselőinek kerekasztal-beszélgetését moderáló mentálhigiéniés szakember, Tapasztó Orsi zárásként azt kérte beszélgetőtársaitól, hogy képzeljék el, hogy a világ összes emberéhez eljuttathatnak egyetlen üzenetet. Krisztián Veronika üzenete ebben az esetben az lenne, hogy az eltérő agyi működés tulajdonképpen az emberi sokszínűség természetes velejárója, és a neurodiverz állapotoknak is vannak értékes részei, előnyei. „Sőt: nagyon sok olyan előnye van, ami egyébként a mindennapi működésben segíti az érintetteket” – jegyezte meg.
Kőszegi Erika azt szeretné tudatosítani mindenkiben, hogy igenis már az apró lépések is nagyon sokat számíthatnak. „Nekem a környezetvédelem jutott erről eszembe, mégpedig az, hogy szerintem a legtöbb ember azt hiszi, hogy azzal, hogy a kefires dobozát a megfelelő helyre dobja, még nem ér el semmit – pedig de. Úgyhogy mindenkinek üzenem, hogy ne szólj be! Amikor te elkezdesz nem beszólni, nem emeled fel a hangodat, nem mondasz nagyon szenzitív, nagyon érzékeny dolgokat, akkor hihetsz abban, hogy más sem fog” – fogalmazott.
Karsai Szilvia pedig azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy annyira azért nem különbözünk egymástól mi, emberek, mint amennyire gondoljuk, hiszen mindenkinek vannak küzdelmei, nehézségei. „Sokszor egy ilyen saját nézőpontból gondolkodunk, hogy vagyunk mi, meg vannak a többiek. Nekünk mennyi terhünk van, bezzeg másoknak nem – és sokszor nem nézünk mögé, hogy ki milyen terheket cipel, vagy azt a helyzetet mi válthatta ki. Tehát a nézőpontbővítés és -mélyítés, és az ismereteknek a minél szélesebb körű bővítése az, ami segíthet ezen a nézőpontváltáson, és javíthat az empátián, kedvességen, ahogy másokhoz fordulunk” – magyarázta.
Legjobban: