Életem során a belgyógyászattól a pulmológiáig, a neurológiától az onkológiáig, az érsebészeten át gyógyító intézmények és osztályok egész sorát volt alkalmam betegként megismerni, s majd két évtizedet dolgoztam az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben. Nemrég került sor a második nagy rákműtétemre.
Így hát "alulról és fölülről" egyaránt ráláthattam a hazai egészségügy működésére. Mostanra érlelődött meg bennem a meggyőződés, hogy az unió legrosszabbjai közé tartozó halálozási mutatókkal küszködő, s a közelgő csődöt végre felismerő reformereknek feltétlenül tenniük kell valamit a gyógyító intézmények dohányfüsttel szennyezett légterének megtisztítása érdekében is. Képtelenség, hogy ott is mérgezik az embert, ahol gyógyulnia kellene, s éppen olyankor, amikor a legkiszolgáltatottabb. Sok vizsgálat bizonyítja a passzív dohányzás rákkeltő és más tekintetben is károsító hatását. A betegek dohányzását sem fogják tudni hatékonyan korlátozni, amíg a személyzet: a professzor, a főorvos, a nővér, a beteghordó, a takarítók, vagy a portás rossz példát mutat.
Több évtizedig tartó füstölgő korszakomban fizetésemből magam is a kartonszámra vásárolt cigarettáról gondoskodtam először. Átéltem, mi a nikotinfüggőség. Nyugaton több egészségügyi munkaterületen szenvedélybeteget kizárólag akkor alkalmaznak, ha a mások számára káros szokásait korlátok közé tudja szorítani, vagy addikcióját szakszerűen kezelteti. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy a reform nálunk idáig merészkedjen. De az önkorlátozást, az önfegyelmet már most meg lehetne követelni az egészségügyi munkahelyek minden dolgozójától. Azt, hogy kizárólag a dohányzásra kijelölt helyiségekben gyújtson rá, s ezek egyáltalán ne lehessenek orvosi rendelők, nővérszobák, teakonyhák, vagy egyéb kiszolgálóhelyiségek, ahová a betegek is bejuthatnak, vagy amelyekkel a légterük közös, illetve egybe nyitható.
Semmiképp sem szabad elfogadni az olyasféle ellenérveket, hogy "kevés a személyzet, így sem tudják feltölteni", "a dohányos is ember, akinek a nehéz, felelősségteljes és stresszes munkájából adódó feszültségeit mindenképp oldania kell".
Tudom, nem vagyok "könnyű" beteg, már csak súlyom és sokféle bajom miatt sem. Senki nem becsüli nálam jobban az életemért, talpra állításomért küzdő, országos hírű intézetben dolgozó szakemberek áldozatos, megfeszített munkáját, de éppen mentálpedagógiai szakemberként vallom, hogy az efféle kemény munkával járó lelki-szellemi kimerülés, az ún. "belefáradási-kiégési szindróma" ellensúlyozására a dohányzás csak látszólag - és rövid távon - alkalmas, mert végső soron aláássa az ember munkabírását, személyiségének kitartását és rugalmasságát, ami egy sereg újabb konfliktus forrásává válhat.
Elviselhetetlennek tűnő sebgyógyulási fájdalmam és fuldokló köhögésem, trombózisveszélyes lábam befáslizásának igényével tetézve a gyógyító-ápoló személyzetet és engem is súlyos próbával terhelt meg éjszaka is. De e közös kínlódás összeköthetne bennünket! Ehelyett többségükkel a kölcsönös gyanakvás és neheztelés terhelte meg a kapcsolatot. Bennem például óhatatlanul fölmerült a gyanú, hogy az intenzív őrzőből - ahol a betegekre több segítő kéz jut - főleg azért helyeztek vissza már az operáció másnapján a normál osztályra, mert szóvá mertem tenni a titokban szívott cigaretta felizzó parazsát.
Szerintem, a füstölés és füstölgés stresszoldó szerepét az egészségügyben széles körű és mély nevelő-, öntudatfejlesztő munkával lehet csak kiváltani. Az egészségügyi reform tervezhetné a munkatársak ilyen jellegű folyamatos képzését, tréningezését, "lelki karbantartását".
Meggyőződésem, hogy észrevételeim nem irányulnak senki ellen. A műtőasztalról alig hogy leszállva, a gyógyítókért és gyógyulni akarókért egyszerre kongatom a vészharangot.
Fekete György, mentálpedagógus
