Néhány hét alatt csaknem 21 ezren végezték el tesztünket, amely a felnőttkori ADHD előfordulási valószínűségét becsülte meg olvasóink körében (egy korrekt diagnózishoz persze mindenképp szakemberre van szükség). A kitöltők többsége (majdnem 67 százalék) a válaszai alapján nem küzd ADHD-val, 20 százalékuknál azonban van erre némi esély, a maradék 13 százalék pedig valószínűleg érintett.
A tesztben arra voltunk kíváncsiak, hogy a válaszadók mennyire érzik jellemzőnek magukra például a türelmetlenséget, a rendetlenséget, a túlmozgásosságot, az ellazulásra való képtelenséget, az érzelemszabályozási nehézségeket, a feledékenységet és a szétszórtságot. Ezek ugyanis mind a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, vagyis az ADHD leggyakoribb jelei közé tartoznak. Azt pedig, hogy ezek mennyire megnehezíthetik a mindennapi életet, egy ADHD-gyanús, már egy éve a kivizsgálás várólistáján lévő férfi mesélte el a HáziPatika.com-nak.
„Mindig máshol akarok lenni és mást akarok csinálni, de nem tudom, hogy hol és mit”
A 34 éves Bencének saját bevallása szerint sokáig meg sem fordult a fejében, hogy esetleg őt is érintheti az ADHD, ezt a zavart ugyanis sokáig csak a túlmozgással és állandó túlpörgéssel azonosította – ezek pedig nem voltak rá jellemzőek gyerekként. „Csak jóval később, felnőttként értettem meg, hogy az állandó figyelemhiány, a szórakozottság, a fegyelmezetlenség, a kiváltó ok nélkül is folyamatosan jelenlévő szorongás és ennek kényszeres levezetései, az elmélyült tanulásra és bármiféle összpontosításra való képesség teljes hiánya, az impulzív viselkedés, a dühkezelési problémák, a »mindig máshol akarok lenni és mást akarok csinálni, de nem tudom, hogy hol és mit« érzése, és még kismillió apróság bizony erre a zavarra utal” – magyarázta.
Ő egyébként emlékei szerint jó képességű gyerek volt. Azonban, ahogy ő fogalmazott, éppen ez volt a balszerencséje. A tanulmányi eredményei ugyanis nem vagy csak alig jeleztek problémát – esetében vélhetően emiatt nem merült fel korábban a figyelemzavar gyanúja. Mint mondja, csak később kezdett kikristályosodni előtte, hogy neki az átlagnál valószínűleg nagyobb kihívást jelent az önálló élet. „Felnőttként már egyértelmű volt, hogy nagyon nehezen menedzselem a legegyszerűbb mindennapi rutinokat is, és bármennyire is szeretnék változni, önerőből egész egyszerűen nem sikerül” – vallotta be.
A férfi elmondása szerint az alábbiak jelentik számára a legnagyobb nehézséget a hétköznapok és a munkavégzés során:
- rutin kialakítására való képtelenség;
- a priorizálási és tervezési képesség hiánya;
- nulla időérzék, folyamatos késés, probléma a határidők betartásával;
- rendszeres elkalandozás, a beszélgetések nehézkes követése;
- valamint a fentebb már említett „mindig mást csinálnék, de nem tudom, mit” érzés.
Az ADHD nem csak egy kifogás, amellyel takarózni lehet
A WebMD egyik cikke részletesen bemutatja, hogy a felnőtteknél milyen jelek figyelmeztethetnek az ADHD-ra. Felsorolásukban megemlítik egyebek mellett a dühkitöréseket, a rendetlenséget és a dolgok gyakori elvesztését, az állandó nyugtalanságot, a halogatást, a feladatok folytonos félbehagyását, a rendszeres késést és az impulzuskontroll hiányát is.
Egy másik összeállításban pedig a kötelezettségvállalással és az ígéretek betartásával kapcsolatos gondok miatti párkapcsolati nehézségeket, a gyakori munkahelyváltást, a karrierrel való elégedetlenséget, az alulteljesítést, illetve az autóvezetési problémákat (gyakori gyorshajtás, balesetek, szabályszegések) is a tipikus jelek közé sorolják.
Az említett problémák miatt az ADHD-s személyeket nagyon gyakran önzőnek, nemtörődömnek és lustának bélyegzik – ez pedig jelentősen rontja az érintettek önértékelését, valamint a szakember felkeresésére való nyitottságot és hajlandóságot is. De az sem segít a diagnosztizálatlan figyelemzavaros felnőtteken, hogy még a nagynevű szakemberek között is akadnak néhányan, akik az ADHD-t nem is tartják valós problémának.
A mai napig felzaklat, amikor valaki azt sugallja, hogy én ezt csak kitalálom, vagy hogy ezzel jól lehet takarózni, amikor nem akarok valamit megcsinálni, vagy épp nem figyelek oda a környezetemre. Ahogy például a depressziót sem lehet ténylegesen elmagyarázni valakinek, aki nem szenvedett tőle soha, úgy azt is nagyon nehéz átadni, hogy az ADHD-nál miért annyira reménytelen minden próbálkozás az önálló változásra. Végül is mindegy, minek nevezzük, egy olyan állapotról van szó, amely napi szinten szenvedést okoz az érintettnek és a közvetlen környezetének egyaránt. Ennek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy komolyan foglalkozzunk vele” – vélekedett Bence.
„A diagnózis egy fontos lépés, de nem jelent tényleges megoldást”
Az ADHD diagnosztizálásához mindenképpen szakorvos bevonására van szükség. A rendellenességnek ugyanis számos, más problémák – például a depresszió vagy a szorongásos zavarok – tüneteivel könnyen összetéveszthető jele lehet. Fontos továbbá elkülöníteni egymástól az egyszerű szétszórtságot, szórakozottságot, és a valódi, az érintett életének egészére kiható figyelemzavart.
Ahogy azt a Bethesda Gyermekkórház Egy Csésze Egészség című podcastsorozatának első részében is kiemelték, az ADHD nem egy szervi elváltozásokon alapuló betegség, hanem egy idegrendszeri fejlődési rendellenesség. Éppen ezért nincs olyan labor- vagy képalkotó vizsgálat, amellyel kimutatható lenne a probléma – a diagnózist a tapasztalt tünetek alapján állítják fel. A műsorban dr. Nagy Péter gyermek- és ifjúságpszichiáter kifejtette, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarról akkor beszélhetünk, ha az adott páciensnél a 9 tipikus tünet közül 5-6 is fennáll.
De vajon mennyiben változtathatja meg egy érintett életét, ha már a kezében van a diagnózis? Az orvosi szakvélemény Bencének például elsősorban egy visszajelzést jelentene arról, hogy nem lusta vagy rossz ember, egyszerűen csak így működik. Jelenleg ugyanis önostorozással és folyamatos kudarcélménnyel telnek a napjai. „Másrészt a diagnózissal talán segítséget, mankót is könnyebben kapnék szakembertől, legyen az gyógyszer, viselkedésterápia, vagy bármilyen segítség a megküzdéshez. Nagyon sokat segítene továbbá a bizonyosság is, hogy nem vagyok egyedül. Mindemellett azt érzem, hogy a diagnózis csak egy fontos lépés az úton, hiba lenne ettől várni a tényleges megoldást” – emelte ki.
A hozzá hasonló, ADHD-gyanús felnőtteknek azt üzeni, hogy ne engedjék meg senkinek (orvosoknak sem!), hogy legyintsenek a panaszaikra, és mielőbb jelentkezzenek diagnosztikára. Tapasztalatai szerint azonban nem könnyű eljutni egy kompetens szakemberhez, a legtöbb helyen ugyanis vagy csak gyerekekkel foglalkoznak, vagy már nem vesznek fel új betegeket, vagy igen hosszú várólistával kell számolni – Bence szerint lelkiekben erre is ajánlott felkészülni. Az őrjítően hosszú, bizonytalanságban telő várakozási idő alatt viszont véleménye szerint érdemes minél többet megtudni az ADHD-ról.
Rengeteg szakirodalom, sikerkönyv (például dr. Máté Gábor Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja c. könyve), vagy akár blog, netes csoport és videósorozat (pl. a How to ADHD YouTube-csatorna videói) van a témában, amelyek segítenek kicsit tisztábban látni, és megismertetnek a megküzdési stratégiákkal. Amíg csak a gyanú él, de nincs semmi bizonyosság, érdemes folyamatosan, és nagyon őszintén kérdezni magunktól – érezni fogjuk, hogy mennyire ismerünk magunkra a felvázolt sémákban, és mennyire szenvedünk ezektől a mindennapokban” – fogalmaz Bence.
