Válsághelyzet mondjuk egy dohányosnak a frissen diagnosztizált tüdőrák, az édességfüggőnek a cukorbetegség, a társadalomnak a bűnbakkeresés, a bolygónak a klímaválság. Mégis, a legtöbb dohányos kevesebbet ugyan, de füstöl tovább, a cukorbeteg elkezd gyógyszert szedni, de nem tartja a diétát, a társadalomban azok válnak a legfőbb bűnbakká, akik fölszólalnak a kirekesztés ellen. A gazdaság szereplői pedig zsebre teszik az extraprofitot a fenntartható fejlődés jegyében, és háborúkat pénzelnek, abban bízva, hogy aki nyer, az túlél. Látszólag nem racionális, és nem nyerő ez a viselkedés. Vagy pszichésen mégis az? Erről beszélgettünk Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológussal.
A szakember szerint paradigmaléptékű változások akkor szoktak bekövetkezni, amikor krízisállapot áll elő, ami azzal szembesíti az egyént vagy a közösséget, hogy nem lehet a régi módon élni. Meg lehet próbálni, de az rövid időn belül összeomláshoz fog vezetni. De mi számít „krízisállapotnak”? A pozitív onkológiai lelet, vagy amikor már fullad a beteg? Sajnos, sokszor az utóbbi.
Vegyük a klímaváltozás példáját, ami egy új lelki tünetet hozott az életünkbe: a klímaszorongást. Sokak számára világos, hogy a folyamatos fogyasztásra épülő életmód nemcsak a gazdaságot pörgeti, de a klímaválságot okozó üvegházgázok kibocsátását is. Felgyorsítja a természetes élőhelyek pusztítását, és ezerféle módon fokozza a környezetterhelést. Ez megjelent a pszichénkben is, azoknál, akiket az összefüggések felismerése nyomán utolért a klímaszorongás – őket a többség időnként a „klímahiszti” vádjával illeti.
„A klímaválság értelmezése azért nehéz, mert olyan komplex jelenség, amelyre a legtöbben csak részleteiben látnak rá, és ezeket a részleteket mással is lehet magyarázni – magyarázza Kőváry Zoltán. – Ráadásul sokféle pszichológiai védekező mechanizmus tud működésbe lépni, melyek segítségével az emberek a jelenlegi életformájuk fenntartását a végtelenségig megpróbálják kitolni. Például ilyen a tagadás, a jelenségek elválasztása egymástól, ami lehetővé teszi, hogy rejtve maradjanak az összefüggések. Valahányszor az ember szorongani kezd, beindul a védekezés: a tagadás, a racionalizálás és egyéb hárító reakciók. Változást előidéző válság akkor alakul ki, amikor ezek már nem tudják oldani a szorongást.”
A nyugati civilizációban a szenvedés a pokol legsötétebb bugyrának szinonimája, amire sürgősen gyógyírt kell keresni a patikában. Holott a szenvedés ugyan testileg-lelkileg nagyon megterhelő, de teremtő erő is egyben: változtatásra kényszerít, így a kreativitás hajtóereje is lehet.
„Az igazi változtatásnak gátja, hogy a kultúránk hedonista, a fogyasztást mint legfőbb boldogságforrást állítja elénk normaként tekintet nélkül arra, hogy ez miként hat a környezetünkre – folytatja a pszichológus. - Az ember úgy születik, hogy mindennel, ami körülveszi, azonosítja magát. Aztán a szocializáció során határt húzunk az ember és a „nem ember” közé, és elvész belőlünk a minden élőlény iránti szeretet és empátia. Már az 1970-es években leírták a magába zárt, nárcisztikus, egocentrikus, „önimádó társadalom” jellemzőit, amely a végtelenségig kizsákmányolható erőforrásként tekint a környezetére, mint ami azért van, hogy nekünk jó legyen. Ez jól megmutatkozik például a nyaralási szokásainkra fazonírozott tengerpartokon. Ahhoz, hogy ezt a mesterséges határt ki-ki lebontsa magában, nem feltétlenül kell végtelen szenvedést átélni, elég szemléletet váltani, és minden élőre kiterjeszteni a szerető, óvó, gondoskodó magatartást (biofília). Kollektív szinten már nehezebb egy civilizációs szintű paradigmaváltást végigvinni.”
Annál is inkább, mert jelenleg minden a fogyasztás maximalizálására késztet. Ahogy a mozi természetes kelléke a popcorn-kóla kombó, úgy a természetben is az a legizgalmasabb, hogy ott voltunk. Amiről nem készül szelfi, az nem történt meg. Mintha a természet csak körítés lenne a mi nagyszerű személyiségünkhöz.
„Ezek pótcselekvések – hangsúlyozza Kőváry Zoltán. - A techno-függőségekkel ideig-óráig be tudjuk tömködni azt az ürességet, amit azért érzünk, mert elszakadtunk a természettől, nem találjuk az egyensúlyt a környezetünkkel, és a puszta szemlélődésben nem találunk elég izgalmat. A folyamatos fogyasztás pedig azért abbahagyhatatlan, mert amint valami megvan, már el is tűnik a megszerzés öröme, ezért újra és újra ismételni kell. A mai életünk persze megköveteli ezeknek az infokommunikációs eszközöknek a használatát, de az arányokra érdemes ügyelni. Továbbá magunkba nézni, mennyiben járulunk hozzá mi is a természet kifosztásához.”
Tipikus példája a természet kizsákmányolásának a Fertő-tó vagy a Balaton-part körbebetonozása, és -teleépítése apartmanházakkal, a nádasok, természetes élőhelyek felszámolása – úgy, hogy ezek már a biodíszlet szerepét sem tudják betölteni. Egyéni szinten pedig abban a kertvárosi építkezési gyakorlatban érhető tetten, amely a telek teljes lepucolásával, a fák kivágásával kezdi az „ingatlanfejlesztést”, majd térkövezéssel, műfüvezéssel tünteti el a természet zavaró jelenlétét.
De hogyan működik a psziché egy olyan helyzetben, amikor a fenyegető veszély nyilvánvaló, letagadhatatlan – kezünkben a lelet, bőrünkön érezzük az időjárási szélsőségeket? Milyen érveink vannak arra, hogy ne csináljunk semmit?
„Például a relativizálás: „mit számít, hogy én mit teszek vagy nem teszek, hol van az én környezetszennyezésem a kínai gigavállalatokéhoz képest”. Ez persze részben igaz, de az, hogy vannak nagyobb vétkesek, nem nullázza le a saját részünket a globális felelősségben. Működik bennünk a tanult tehetetlenség is: „úgysem tudok érdemi eredményt elérni egyedül, inkább nem csinálok semmit”. Holott ha egy csoport elkezd aktívan cselekedni, az mozgósítja a közösségi leleményességet. Aztán ott van az úgynevezett „járókelő” (bystander) effektus: amikor sokan állunk tétlenül – mondván, miért éppen én csináljam, ha más sem tesz semmit –, akkor megoszlik a felelősség. Csak éppen a bajba jutott nem kap segítséget.”
Kőváry Zoltán szerint a környezetvédelmi mozgalmak sokáig bűntudatkeltéssel illetve drasztikus konfrontációval próbálták az embereket életmódváltásra sarkallni, ami inkább ellenállást szült. A pszichoterápiának például vannak megszívlelhető tanulságai ebben, hiszen az ember változására összpontosít.
A terápia nem tudja megszüntetni a szenvedést, de arra ösztönöz, hogy az ember tanuljon, és hatékonyabban küzdjön meg az élet nehézségeivel. A terapeuta először együttérző módon meghallgatja a problémát, és igyekszik megérteni, hogy az illető miért jutott tévútra. A változás eleinte sokszor állapotromláshoz vezet: az illető szembesül azzal, mi mindent hárított addig, és amikor elkezdi lebontani a kóros működésmódokat, átmenetileg még kiszolgáltatottabbá válik a depresszió meg a szorongás érzései iránt. Viszont amíg ki nem épül az új és hatékony megküzdési mód, a terápiás kapcsolat megtartó hatása ellensúlyozza az átmeneti meggyengülést. Ahogyan a súlyos betegség, úgy a klímaválság miatti szorongást is a társas kapcsolatok tudják oldani.
Az összekapcsolódás hasonlóan érző emberekkel meg tudja teremteni azt a közeget, amely segít közösségi szinten új boldogságmodellt találni.
Az egyén akkor lesz képes arra, hogy lecserélje a rövidlátó, hedonista, sehova nem vezető értelmetlen fogyasztási kényszert, ha társakat talál ahhoz, hogy a természettel összhangban levő életformára váltson, és abban megtalálja a tartós, mély megelégedettség és biztonság érzését.”
Akármilyen is lesz az „önimádat társadalmának” átalakulása vagy épp összeomlása, nem mindegy, hogyan ér minket, ahogyan az sem, hogy addig is miként éljük az életünket.
