Egy komoly sérülésből, vagy betegségből adódó, tartós fogyatékossággal együtt élni rendkívül embert próbáló feladat. Mivel a környezetünkben lévő információk túlnyomó többségét a látásunk segítségével fogadjuk be, annak elvesztése különösen nagy nehézséget jelenthet. Előfordulhat ugyanakkor a vakságnak egy olyan formája is, amelyet az érintettek nem (vagy legalábbis nem teljesen) racionális módon érzékelnek. Az Anton-szindrómában szenvedő, vak ember meg van győződve róla, hogy a látásával semmi gond nincsen – írja az Iflscience.
Nem hiszik el, hogy megvakultak
Az Anton-szindróma, más néven Anton vakság az anozognóziák egy igen speciális, ritka fajtája. Az anozognózia lényege, hogy az érintett személy elszenvedett ugyan valamilyen sérülést, azonban nincs annak tudatában, hatását nem érzékeli. A teljes nevén Anton–Babiński-szindrómának hívott állapot két neurológus, az osztrák Gabrial Anton és a lengyel-francia Joseph Babiński után kapta a nevét. Az orvosok a világon elsőként dokumentáltak olyan kórtörténeteket, melyek szerint agykéregi sérülés miatt megvakult emberek olyan vizuális ingereket tapasztalnak, ami miatt nem hajlandóak elfogadni, hogy elvesztették látásukat.
A szindróma rendkívül ritka, mindössze 28 esetet jegyeztek fel ezidáig, és általában stroke-ot, vagy valamilyen komolyabb fejsérülést követő vakság esetén jelentkezik. Az érintettek a leírások szerint nemhogy a vakságukat nem ismerik el, de állítják, hogy mindent tökéletesen látnak maguk körül. Ennek hátterében a neurológusok szerint nem a tények tagadása áll, az érintettek agya különböző, álomszerű képekkel helyettesíti az érzékelésbeli hiányosságokat. Emiatt gyakran olyan tárgyakat és jelenségeket írnak le maguk körül, amelyek egyáltalán nincsenek ott. Mindez rendkívül balesetveszélyes helyzetekhez vezet, az érintettek ugyanis megpróbálhatnak átmenni egy nem létező ajtón, vagy átlépni egy árkon, ami nincs is előttük.
Habár Gabriel Anton neurológus a 19. század legvégén írta körül először egyértelműen a jelenséget (majd munkáját 1918-ban fejezte be Joseph Babiński), hasonló esetről már az ókori Rómában is készültek feljegyzések. Az író és filozófus Lucius Annaeus Seneca Kr. u. 63-ban beszámolt egy Harpaste nevű nőről, aki a környezete szerint egyértelműen megvakult, ő azonban ezt tagadta, és állandóan másik szobát kért a szállásán, mert úgy érezte, a szobákban túl sötét van. A leírás szerint ugyanakkor a fényeket már egyáltalán nem tudta érzékelni a nő.
A hivatalosan dokumentált esetek alapján a legtöbb érintett idős ember volt, akiknél más neurológiai problémák is jelentkeztek, így megnehezítve a kezelést. Előfordult azonban, hogy egy hatéves gyermeknél is diagnosztizálták ezt az állapotot.
