Mi volt a
terve, amikor beadta az egyetemi jelentkezését? Már akkor is az oktatás és a
kutatás vonzotta?
Egy kisvárosi gimnáziumban végeztem, és nagyon jó tanuló voltam. Szerencsém volt a tanáraimmal az általános iskolában és a gimnáziumban is, mindannyian elkötelezettek voltak, sokat foglalkoztak a diákokkal. Mindenki azt szerette volna, hogy orvosira menjek, mert azt tartották igazi kihívásnak. De az engem nem vonzott, inkább a kémiát szerettem. Eredetileg a vegyészi pályán gondolkodtam, de a szüleim azt mondták: a gyógyszerészet biztosabb, azzal az ország bármely pontján el lehet helyezkedni. Az egyetemen elég hamar bekapcsolódtam a közösségi munkába. Ez korábban is így volt, valahogy már az általános és középiskolában is engem választottak ki arra, hogy képviseljem az osztályt, lássak el osztálytitkári feladatokat. Ez folytatódott a gyógyszerészkaron, ahol megválasztottak a kar képviselőjének. A tanítás az egyetemen kezdődött: már első évben is sok évfolyamtársamat segítettem, így hamar megfogalmazódott bennem, hogy az oktatói pálya lehet számomra az ideális. Nagyon szerettem tanítani, így olyan helyen gondoltam dolgozni, ahol ezt megtehetem.
Gyerekként szertornázott is.
Abban az időben mondhatni természetes volt, hogy sportoltunk valamit, én pedig ezt választottam. Zenét is tanultam, hét évig zongoráztam. Az egyetemi évek alatt ezek kikoptak, mert a kollégiumban nem igazán lehetett zongorához jutni, másrészt a gyógyszerészkaron a hallgatók már akkoriban is eléggé elfoglaltak voltak.
A diploma megszerzése után az egyetem Gyógyszerhatástani Intézetében kezdett tanársegédként, és lépésről lépre jutott el a professzori címig.
Bár a mai fiataloknak furcsa, hogy valaki egy munkahelyen töltse az életét, akkoriban ez természetes volt.
Három évet azért ön is eltöltött a tengerentúlon. Mi vitte Bostonba?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Engem és a férjemet is vonzott, hogy milyen a külföldi lét. A rendszerváltás évében mentünk ki, én elsősorban kutatómunkát végeztem, egy nagyon jó laborban tevékenykedhettem. Korábban több magyar dolgozott ott, az ő ajánlásukkal kerültem oda. A kislányunk akkoriban kezdte az iskolát, emiatt sokat számított, hogy Bostonban viszonylag sok magyar fiatal dolgozott az egyetemeken, hasonló korú gyerekekkel. Hétvégenként rendszeresen összejártunk velük, a férjek fociztak, mi pedig beszélgettünk, a gyerekeket terelgettük. A laborban nemzetközi csapat volt, a főnököt leszámítva amerikai kutató alig dolgozott ott. Nagyon jó barátságokat kötöttünk kint.
Nem merült fel, hogy esetleg kint maradjanak?
Gondolkodtunk ezen, de riasztó volt látni, hogy sokan teljesen átmeneti állapotban éltek, mindig azt mondták, hogy jövőre majd hazamennek. Volt, akiknek tíz évük telt el így. Nem akartunk mi is így járni, így három év után viszonylag könnyen eldöntöttük, hogy hazajövünk. Komoly szempont volt az is, hogy a tágabb család itthon van.
Kint milyen ismeretekre tett szert?
Megtanultam a kapilláris elektroforézist, amely akkor egy teljesen új, fejlesztés alatt lévő elválasztástechnikai módszer volt, akkoriban raktuk le az alapjait. Ezzel a technikával a különböző mintákban lévő anyagokat lehet szétválasztani és a mennyiségüket meghatározni. Amikor hazajöttem, sikerült itthon egy erre alkalmas készüléket vásárolni. Azzal az amerikai tapasztalatok alapján haladtunk tovább, és próbáltuk itthon is alkalmazni azokat. Nagy ugrást jelentett, amikor már a tanítványaimmal dolgoztam egy csapatban. A fiataloktól nagyon sokat lehet tanulni, mindig jönnek tőlük új gondolatok, amelyeket meg lehet vitatni. Ez is elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az akadémiai doktori értekezésem megszülethessen.
Tanárként mit tart a legnagyobb kihívásnak?
A gyógyszerészhallgatóknál azt, hogy megragadjam és fenntartsam a figyelmüket, elérjem, hogy megértsék a tanított tárgyak logikáját, fontosságát. Nem jó, ha a tudásra csak adathalmazként tekintenek, érteniük is kell azt. Fontos, hogy vezessük, segítsük őket abban, hogy az ismereteiket összerakják. A PhD-hallgatókat abban kell támogatni, hogy önálló gondolataikat megfogalmazzák, megtalálják a munkájukhoz szükséges irodalmi hátteret. A pályán így haladhatnak előre, így lehetnek alkalmasak arra, hogy a doktori fokozat megszerzése után önállóan kutassanak.
Szívügye a pályájuk elején járó gyógyszerészek Rozsnyay Mátyás Emlékversenye, amelynek szervezéséből mindig kiveszi a részét.
Fontos, hogy a gyógyszertárakban tudományosan megalapozott gyógyszerészi munka folyjon, a gyógyszerész mindenhol pontos és naprakész információt adhasson át a betegeknek. Ez nem mindig egyszerű, hisz a gyógyszerkincs és az orvostudomány folyamatosan fejlődik, a szakembereknek pedig dolgozniuk kell az új ismeretek megszerzésén. Ennek a napi gyakorlatban természetesnek kell lennie, de a gyógyszerészek eléggé leterheltek adminisztrációs feladatokkal, a patikát működtetniük kell gazdasági társaságként is. Ezért jó a Rozsnyay Emlékverseny, amely arra ösztönzi a fiatalokat, hogy időt szakítsanak egy számukra fontos, a napi gyakorlatban előforduló szakmai kérdés alapos feldolgozására, és ez ne változzon később sem. A lényeg, hogy olyan eredmények szülessenek, amelyeket ténylegesen hasznosítani lehet a betegellátás területén. Az előadások mindig érdekesek, a fiatalok nagyon jó témákat hoznak.
A Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elnökeként mivel foglalkozik?
Az ottani feladatom nagyon sokrétű, az egyik legfontosabb a különböző szakmai szervezetekkel való kapcsolattartás, annak meghatározása, hogy mire érdemes fókuszálnunk. A járvány idején például webináriumsorozatot indítottunk, az elsőt akkor tartottuk, amikor a vakcinákat engedélyezni kezdték. Azt szerettük volna, hogy a gyógyszerészeknek legyen információjuk ezekről, tudjanak róluk tájékoztatást adni a hozzájuk betérőknek. A járvány előrehaladásával egyre több tudás gyűlt össze a vírusról és a gyógyszerekről, ezért ezt a sorozatot sokáig folytattuk. Fontos a közös fellépések elősegítése és a javaslatok megtétele is, legyen szó akár a gyógyszerészképzés curriculumainak fejlesztéséről, akár a szakképzés alakításáról. De más versenyeket is szervezünk, ilyen például a gyógyszerkutatás, -fejlesztés, -gyártás, -engedélyezés területén dolgozók Clauder Ottó Emlékversenye. Társaságunk jövőre lesz százéves, ez alkalomból szervezünk egy centenáriumi kongresszust is, amely nemzetközi lesz, közösen rendezzük az Európai Gyógyszerésztudományi Társaságok Szövetségének éves kongresszusával. Ez a szervezet 1990-ben alakult a mi közreműködésünkkel. A centenárium jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, hogyan változott a társaság és általában a gyógyszerészet, merre tartunk, és mi a feladatunk. Érkezett például egy új generáció, amelyet teljesen másképp kell elérnünk az információkkal. Az online kapcsolattartás előtérbe került, sokkal inkább használnunk kell a közösségi kommunikáció eszközeit. Mert persze fontos a személyes találkozás, de több információval kellene bombáznunk a fiatalokat.
Miért van az, hogy manapság gyógyszerészből is hiány van? Keveset képeznek, vagy sok a pályaelhagyó?
A gyógyszerészek sok területen el tudnak helyezkedni, de nem azért vannak kevesen, mert sokan elvándorolnának. Inkább amiatt, mert sok változás történt a gyógyszeriparban, sok új munkakör jelent meg. Előtérbe került a gyógyszerek biztonságossága, fontossá vált a farmakovigilancia, amelyről korábban nem is hallottunk. Ez egy olyan közegészségügyi tevékenység, amelynek feladata a gyógyszeralkalmazás előnyeinek és kockázatainak folyamatos követése és értékelése. Szigorodnak a gyógyszerminőségi követelmények, egyre több gyógyszerész dolgozik minőségbiztosítási területen is. A gyógyszertárakban szintén szükség lenne több gyógyszerészre, de azt, hogy mennyien választják ezt a lehetőséget, a patikák jövedelmezősége is befolyásolja. Ott a gyógyszerészek több feladatot is el tudnának látni a biztonságos gyógyszerhasználat és a sikeres terápia támogatásában. Sokan mennek kórházi-klinikai területre is, az ilyen lehetőségek is szélesebbek mostanában. Külföldön ennek már nagyobb hagyománya van, ott régóta vannak olyan gyógyszerészek, akik a terápiáról konzultálnak az ellátó orvosokkal. Kórházi gyógyszerészek persze nálunk is voltak, de az ő feladatuk más. A klinikai gyógyszerészek már teamben dolgoznak az orvosokkal, és ha például többféle gyógyszer jön szóba, akkor ők mondanak véleményt azok alkalmazásáról. Segíthetnek az adagolás beállításában is, és ellenőrzik, hogy lehetséges-e olyan kölcsönhatás az egyidejűleg szedett gyógyszerek között, amely megváltoztatja a hatásukat, esetleg káros következményeket eredményezve. Vannak olyan gyógyszerészek is, akik a gyógyszer-engedélyezéshez kapcsolódó értékeléssel és dokumentációval foglalkoznak, egészségügyi technológiai értékelést végeznek, vagy éppen a terápiák hatékonyságát hasonítják össze.
Ha ennyire sok a feladat, akkor a gyógyszerészet miért nem népszerűbb a fiatalok körében?
A legnagyobb probléma talán az, hogy a középiskolások – ha csak nincs ilyen szakember a családjukban – nem igazán tudják elképzelni, hogy mennyi mindennel is foglalkozik egy gyógyszerész. Patikába ritkán mennek, kórházban még kevésbé látják a szakmabelieket, nem ismerik a gyógyszeripart sem. A mi hivatásunk nincs úgy szem előtt, mint például az orvosi, amellyel mindenki találkozik gyerekkorától kezdve, és amelyről rendszeresen hall a médiában is. Azzal is számolni kell, hogy a gyógyszerészképzés csak az alapokat adja meg a munkához, amelyre építkezni lehet. A záróvizsga előtt a hallgatóknak van egy féléves szakmai gyakorlatuk, amelynek nagy részét patikában töltik, egy hónapot pedig kórházban. Az ipar esetleges, a gyógyszerészkarok épp most dolgoznak azon, hogy a fiatalok ott is gyakorlatot szerezhessenek már a végzés előtt. De erre a hallgatóknak korlátozottan van lehetőségük. Aki ez iránt érdeklődik, az inkább diákmunkaként keres erre lehetőséget, amit próbálunk mi is segíteni.
Önöknél a családi példa nem hiányzik, hiszen ön oktat és kutat, a férje pedig a gyógyszeriparban dolgozott gyógyszerészként. A gyerekek követték a példájukat?
A lányunk is gyógyszerészként végzett, őt megfogta ez a terület, egy időre a gyerekkorának helyszínére is visszament: eltöltött három évet Bostonban, posztdoktori ösztöndíjjal. Ma már itthon dolgozik, van egy kutatócsoportja, épp most nyert Lendület-pályázatot. Büszke vagyok a szakmai sikereire. Neki már van két gyereke, a nagyobbik novemberben lesz ötéves, a kicsi pedig másfél. Ez a pálya nem könnyű így, de ő nagyon komolyan veszi a kutatást. A fiam teljesen más karakter, ő pénzügyi területen dolgozik.
Önt mennyire terhelte meg anyaként a kutatás?
Nálam az volt a könnyebbség, hogy a gyerekek között 12 év a korkülönbség, így a leterheltség olyan volt, mintha két egykénk lenne. De egy kutatónőnek nem könnyű, mert ha nem tud megkötni egy olyan kompromisszumot, hogy a kutatás mellett a családjára is elég ideje jusson, akkor csalódott lesz. Azt gondolom, én mindent megtettem annak érdekében, hogy a családom azt érezze, mindig ott vagyok, ha szükség van rám. A családot mindig összetartottam, intéztem, szerveztem az ügyeket, és ez így van ma is.
Az unokákkal sok időt tölt?
Igen, mégis úgy érzem, többet kellene, ami a lányomnak is nagy segítséget jelentene. Azt gondolom, hogy túl azon, hogy nekem is öröm és feltöltődés minden velük töltött perc, számukra is élmény, ha velünk lehetnek. Az unokák a nagyszülőktől mindig kicsit mást kapnak, mint a szüleiktől.
Szabadidejében mit csinál?
Ha nem az unokákkal vagyok és nem a számtalan teendőt próbálom egyensúlyba hozni, akkor a legszívesebben olvasok. Hogy mit, az változó, attól is függ, mennyire vagyok fáradt. Ha nagyon, akkor csak könnyedebb könyveket veszek elő, valami olyasmit, amiben magával ragad a cselekmény, amin nem kell mélyebben elgondolkodni. Ilyenek például Ken Follett művei. Ha kipihentebb vagyok, akkor szívesen olvasok komolyabb irodalmat is. Érdekelnek a kortárs írók is, most épp egy Grecsó Krisztián-kötetet olvasok. Megesik az is, hogy rövidebb filmsorozatokat nézek, amelyek segítik, hogy kiengedjek, ne kattogjon az agyam. Igyekszem figyelni a mozgásra is, a jógát mostanában valahogy nem tudom beilleszteni a napi teendők közé, de ezen változtatni szeretnék, mert az a napi 15-20 perc torna, amelyet otthon végzek, édeskevés. Másrészt a csoportos óra sokkal szórakoztatóbb, jobb társaságban mozogni. Próbálok tenni az ellen is, hogy a természetbe ne csak hétvégén és a szabadság idején jussak ki. Az efféle kikapcsolódás fontos, mert az ember teljesítményét is rontja, ha nem tud pihenni, feltöltődni.
Legjobban: