Ahhoz, hogy megértsük az ilyenkor lezajló eseményeket, először is érdemes némileg megismerni házi cicáink ősét. Miközben ugyanis kedvenceink ma már gyakran a család megbecsült tagjaiként, mi több, akár afféle bundás kisgyermekként élnek velünk, az afrikai vadmacskát eredendően még a kártevők kiirtására tartották. Az azóta eltelt mintegy négyezer év pedig, bár soknak tűnhet, valójában nem volt elegendő arra, hogy ember és macska teljes mértékben alkalmazkodjanak egymás igényeihez. A háziasított macskák kevéssé térnek el csupán genetikai értelemben elődeiktől, ezáltal gondolkodásuk is sokban hasonlít még a vadmacskákéhoz.
Utóbbiak magányosan élik életüket, mi több, időt és energiát nem sajnálva igyekeznek indirekt kommunikációval - vizuális és kémiai jelekkel - elkerülni az egymással való találkozást. Valószínűtlen tehát, hogy a modern cicák túl összetett szociális érzékenységet örököltek volna rokonaiktól. Ezzel szemben az ember egyértelműen társasági lény, olyannyira, hogy természetes igényünk van mások közelségéhez és érintéséhez a szeretet kifejezéseként. Emellett imádjuk a kisgyermekekre jellemző vonásokat is, beleértve a viszonylag nagy szemeket és homlokot, az apró orrot és a kerek arcot. Így már érthető, hogy a többség miért tartja aranyosnak a macskákat, illetve miért ölelgetné meg azokat legszívesebben, ha találkoznak. Csakhogy ez az interakció a legtöbb macskánál már kicsapja a biztosítékot.
Mit érez a macska?
Kétségtelen, hogy sok cica tényleg kedveli, ha cirógatják, kényeztetik, mi több, akár az is előfordulhat esetenként, hogy az ételnél is többre értékelik a személyes kontaktust. Ezzel együtt az emberrel való interakció egy olyan jelenség, amelyet már igen korán, kettő és héthetes koruk között meg kell tanulniuk élvezni ahhoz, hogy a későbbiekben se legyen ebből probléma.
Ráadásul ez még nem minden. Nagyon sokat számít az ember személyisége és neme is, akárcsak az, hogy teste mely részén érünk az állathoz, továbbá hogy általában véve hogyan bánunk vele a mindennapokban. Ezek a tényezők kivétel nélkül befolyással vannak a cica közeledésünkre adott reakciójára. Érdemes azt is hozzátenni, hogy a macskák sem egyformák. Egyes egyedek azonnal agresszíven lépnek fel a nem kívánt fizikai kontaktus ellen, míg mások sokáig eltűrik a helyzetet, ha cserébe rendszeres táplálékra és biztonságos otthonra számíthatnak gazdájuktól. Mindazonáltal a toleráns cica nem feltétlenül boldog cica! Egy 2013-ban megjelent tanulmány szerint éppen azok a macskák a legkevésbé stresszesek, amelyek aktívan elutasítják a babusgatást, ha az éppen nincs a kedvükre.
Hogyan simogassuk a macskát?
A The Conversation cikke szerint a siker kulcsa, hogy annyi szabadságot és választási lehetőséget biztosítsunk kedvencünknek az interakció során, amennyit csak lehet. Hagyjuk meg neki, hogy eldöntse, mikor simogathatjuk és mikor nem, ahogy az is az ő döntése kell legyen, hol érhetünk hozzá és mennyi ideig. Mivel emberként ösztönszerűen szeretünk közvetlen kontaktust kialakítani a számunkra aranyos vagy kedves más emberekkel és állatokkal, ezért ez a fajta empátia nem feltétlenül jön magától, azaz némi tudatos önuralomra lesz szükségünk. Kifizetődik azonban, ha így járunk el, hiszen kutatások igazolják, hogy azok a macskák, akik megkapják ezt a szabadságot, sokkal kezdeményezőbbé, nyitottabbá válnak.
Ugyancsak kiemelten fontos, hogy odafigyeljünk a cica viselkedésére és testtartására, miközben simogatjuk, ölelgetjük, mivel ezáltal megbizonyosodhatunk arról, hogy vajon tényleg kényelmesen érzi-e magát az adott szituációban. Ha pedig érintésekről van szó, akkor a kevesebb a több, ami nemcsak az állatorvosi vizsgálatokra igaz, hanem bizony a gazdival történő nyugodt, békés érintkezésekre is. Emellett általánosságban elmondható, hogy a legtöbb macska azoknak a régióknak a simogatását, cirógatását kedveli, ahol az illatmirigyei találhatók a pofája körül. E körbe tartozik a fültöve, illetve az álla alatti és az orcája körüli rész. Ezzel szemben kevésbé vannak oda azért, ha a hasunkon, a hátukon vagy a farkuk tövénél érünk hozzájuk.
• felfelé tartja és lassan billegteti oldalra a farkát, miközben saját maga kezdeményezi a kontaktust;
• dagasztani kezdi az embert a mellső mancsaival;
• nyugodt a testtartása és az arckifejezése, a fülei pedig előre állnak;
• ha szünetet tartanánk a simogatásban, óvatosan meglöki a kezünket.
Jelek, hogy nem élvezi a helyzetet:
• elhúzza, elfordítja a fejét az embertől;
• nem kezd el dagasztani, passzív marad
• sokat pislog, rázza a fejét vagy a testét, illetve nyalogatja az orrát;
• gyors, rövid szakaszokban nyalogatja magát;
• égnek áll a szőre, jellemzően a háta mentén;
• dühösen csapkod a farkával;
• a füleit oldalra csapja és hátrafelé forgatja;
• hirtelen a kezünk felé kapja a fejét;
• harap, karmol vagy pofoz a mancsával.
