Tanulmányozására többek között a radioaktív anyagokkal dolgozók, a röntgenorvosok, az atomerőmű-balesetek sérültjeinek vizsgálatakor nyílt lehetőség.
Ionizáló sugárzásnak azokat a részecske-, illetve elektromágneses sugárzásokat nevezzük, amelyek az anyagokban történő áthaladásuk közben a semleges atomokat töltéssel rendelkező ionokká alakítják át. Ionizáló sugárzást kibocsátó radioaktív anyagok előfordulnak természetes környezetünkben, különböző kőzetekben, kis mennyiségben az emberi szervezetben is rakódnak le radioaktív izotópok, és a természetes sugárforrások közé sorolható a kozmikus sugárzás is.
Azonban sugárzó anyagokat mesterséges úton is nagy mennyiségben állítanak elő. Felhasználásuk igen széleskörű. Találkozhatunk velük a különböző kutatómunkák során, de a gyógyászatban az izotópdiagnosztika és a gyógyító izotópkezelés alkalmával nap mint nap használják őket. A hő- és villamos energia előállítását végző atomerőművek működése elképzelhetetlen nukleáris hasadóanyagok nélkül.
A különböző sugárzások energiája eltérő, és a szervezetben másként nyelődnek el. A biológiai hatásokért csak az élő szervezetben elnyelődött sugárzás felelős. Mennyiségének mértékegysége a dózis. Azért különösen veszélyes az ionizáló sugárzás, mert jelenlétét speciális műszerek nélkül nem érzékeljük, és hatása akut esetben is csak órák, krónikus esetben pedig akár hónapok múlva alakul csak ki.
Az élő szövetek is különböző mértékben reagálnak az ionizáló sugárzásra. A legérzékenyebbek a gyorsan osztódó szövetek, elsősorban a vérképzést biztosító csontvelői sejtek, a tápcsatorna nyálkahártyáját borító hámsejtek, az ivarsejteket termelő ivarszervek és a bőr. A szervezetet sorozatosan érő, kisdózisú sugárzás az örökítőanyag, a DNS és a kromoszómák megváltozását, az úgynevezett mutációt okozza. Az ivarsejtekben kialakult mutációk örökíthető elváltozásokat idézhetnek elő az utódokban.
Egészséges felnőtt embereknél a kis dózisú (0,01-0,02 coulomb/kilogramm [C/kg]) egésztest-besugárzás nem jár súlyos klinikai tünetekkel. Gyorsan múló szubjektív panaszok, enyhe vérképelváltozás kíséri. Nagyobb dózisú egésztest-besugárzás esetén azonban heveny sugárbetegség alakulhat ki. Ennek tünetei a hányinger, hányás, fejfájás, majd némi javulás után heteken belül súlyos elváltozások észlelhetők a vérképben. Elsősorban a fertőzések elleni védelmet nyújtó fehérvérsejtek, és a véralvadásban részt vevő vérlemezkék száma csökken jelentősen. Csakhamar lázas állapot, hasmenés, fertőzések és vérzékenység lép fel, melyek akár a beteg halálát is okozhatják.
Ha az egyszeri nagy dózisú sugárzás helyett gyakran ismétlődő, de viszonylag kis dózisú sugárzás éri a szervezetet, akkor nagyon változatos klinikai kép, az idült sugárbetegség kialakulására számíthatunk. Tünetei a különféle bőrgyulladások, bőrfekélyek, a szemlencse elhomályosodása, a fehérvérsejtek és a vérlemezkék számának lassú, fokozatos csökkenése, a sterilitás. Azonban a legsúlyosabb idült sugárártalom a különféle daganatos kórképek kialakulása. A daganatok helye függ a sugárzás jellegétől, illetve attól, hogy milyen úton került a szervezetbe a sugárzó anyag. A röntgensugárzással dolgozók bőrrákja, a radon tartalmú gázokat belélegző bányászok hörgőrákja jól ismert. A leggyakoribb azonban a vértermelő csontvelői sejtekből kiinduló daganat, a fehérvérűség vagy leukémia.
A természetes és a mesterséges sugárforrásokból ma már a Föld minden lakosát éri kisebb-nagyobb sugárterhelés. A késői hatások ismeretében azonban jól láthatjuk, hogy ennek mértéke és a behatás ideje egyáltalán nem közömbös. Az ionizáló sugárzás hatásainak kivédése érdekében igen fontos a munkavédelmi rendszabályok betartása, a radioaktív hulladékok szabályos szállítása és tárolása, a szennyezett felületek sugármentesítése, egyszóval környezetünk védelme. IX. évfolyam, 3. szám
