Alig egy év telt el azóta, hogy Arnold Schwarzenegger felesége rájött, a házvezetőnőjük 14 éves gyerekének a férje az apja. A nagy tányérdobálást nagy békülés követte és Maria Shiver ma már újra hordja a jegygyűrűjét, jelezve az egész világnak: ő bizony megbocsátott. 56 évesen nem könnyen dobja ki az ember azt a férfit, akinek négy gyereket szült, és akivel már 25 éve boldogan él. De vajon igazi ez a megbocsátás? El lehet felejteni ekkora megaláztatást, pláne, ha nyilvánosan történik? Maria Shiver, és sok más nő példája azt bizonyítja, hogy igen. Persze a cinikusok azt mondják, csak az anyagiak tartják össze őket, és butaság bízni abban, hogy mostantól minden megváltozik.
"A legjobb barátnőmmel csalt meg"
A megcsalás áldozatai mindezt másként látják. Kilépni egy kapcsolatból nem jelenti feltétlenül a könnyebbik utat, különösen, ha már gyerekek is vannak. Ezért döntött úgy a 41 éves Anna is, hogy nem siet el semmit, pedig amikor 1999-ben megtudta, hogy a férje megcsalja őt, úgy érezte, hogy vége a világnak.
Egy párnapos utazásról hazatérve, mielőtt befizettem volna a telefonszámlánkat, szokás szerint ellenőriztem a híváslistát. Volt már gondunk a társasággal, ezért ezt soha nem mulasztom el. Akkor láttam, hogy a férjem számláján rendszeresen szerepel egy furcsán ismerős szám, de különösen sokszor aznap, amikor nem voltam a városban. Amikor rádöbbentem, hogy ez a legjobb barátnőm száma, nem akartam hinni a szememnek. Először a barátnőmet hívtam. Semmit sem tagadott. Akkor beszéltem vele utoljára. A telefon kiesett a kezemből, úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. A következő pillanatban aztán képtelen voltam uralkodni magamon, egyszerre ordítottam, sikoltoztam és sírtam. Először őket átkoztam, aztán magamat hibáztattam. Miért is kellett elutaznom? Azon kattogott a fejem, hogy vajon mióta van viszonyuk? Aztán hirtelen rádöbbentem: három óvodás gyerekünk van. Mi lesz velük apa nélkül? Mi lesz velem az apjuk nélkül?
Anna józan eszét ez a gondolat hozta vissza. Úgy döntött úgy, hogy semmit nem fog elsietni. Marad, és igyekszik megtudni, mi és miért történt.
Az én szüleim elváltak , amikor tízéves voltam. Így pontosan tudtam, milyen szörnyű ez. Nem akartam, hogy az én gyerekeim ugyanazt a fájdalmat érezzék, amit én. Elhatároztam hát, hogy megmentem a házasságom, ha egy pici esély is van rá, hogy rendbe hozzuk.
Persze a következő hónapok nem voltak egyszerűek, ezt Anna is elismeri. - Folyamatos ürességet éreztem, de igyekeztem a gyerekek előtt tartani magamat. Nem volt köztünk egy hangos szó sem, csak amikor már mindenki aludt, akkor vitatkoztunk, de akkor aztán egész éjjel. Amikor először szembesítettem a férjemet a tényekkel, mindent tagadott, de aztán elismerte, valóban lefeküdt a legjobb barátnőmmel. Egyszer alkalom volt, állította, és semmit sem jelentett. Csak szüksége volt már egy kis emberi közelségre, figyelemre - mindarra, amire a három gyerek mellett nekünk mint házaspárnak már nem maradt időnk. A beszélgetések alatt rádöbbentem, igaza van. Az utóbbi években csak a gyerekekről beszélgettünk. Gyorsan jöttek, és rengeteg munkát adtak. Mi meg közben valahol elvesztünk egymás számára.
Bár a gondokat a gyerekek okozták, Anna azt állítja, hogy a házasságukat is ők mentették meg és persze a napi rutin. A gyerekeket el kellett látni, öltöztetni, etetni, fésülni, hozni-vinni. Csupa apró dolog, ami mellett nem lehet állandóan a múlton rágódni.
Amikor a düh elmúlt, elkezdtünk beszélgetni, és ezek a beszélgetések egyre komolyabbak lettek. Megbeszéltük, hogyan érzünk egymás iránt, milyennek gondoljuk a házasságunkat, mivel vagyunk elégedetlenek, és hogyan kellene javítani rajta. Eközben a férjem végig nagyon bűnbánó és együttműködő volt, és rajta is azt láttam, hogy nem akar elveszíteni minket.
Kíváncsi rá, hogy végződött a történet? És arra, hogy mit tanácsol ilyen esetekben a pszichológus? Mikor nem érdemes küzdeni? Hogy a kérdésekre választ is kapjon, keresse a Nők Lapja Egészség július-augusztusi számát, vagy fizessen rá elő a Sanoma Magazincentrumában !
