Megbetegítő örökség
Aki súlyosan sérült családban nő föl, gyakran egész életében szégyenkezik, felelősnek érzi magát azért, amit otthon tapasztalt. Ha ez a gyermekként elsajátított érzés felnőttkorban is megmarad, tartós boldogtalansághoz vezet, és szélsőséges esetben a következő nemzedékben is megismétlődnek ugyanazok a problémák.
Ilyen "örökségre" utal, ha valaki felnőttként is képtelen arra, hogy megbízzon másokban, kifejezze az érzéseit, érzelmileg mindig bizonytalan. Neki sokat segíthet, ha a lelkében élő riadt kisgyermeket úgymond "pártfogásába" veszi, megpróbálja megérteni, mi aggasztja, mi elől menekül - esetleg évtizedek óta. Természetesen ez fájdalmas felismerésekkel jár, hiszen először föl kell eleveníteni a gyakran súlyos gyerekkori élményeket, - esetleg pszichológus vagy pszichiáter segítségével - értelmezni kell, majd feldolgozni azokat, megbocsátani szüleink hibáit, tévedéseit vagy bűneit, hogy megszabaduljunk a fájdalmas terhektől.
Ismerős zűrzavar
Sokak számára ez nehéz választás. Meglehet, egyszerűbbnek tűnik az eddigi - mégoly sok érzelmi zavarral járó életformát folytatni, mint szembenézni a gyermekkorunkkal.
Ezzel a kérdéssel azért kell külön is foglalkozni, mert sokszor alábecsüljük másokhoz fűződő kapcsolataink jelentőségét. Hiteles képet saját magunkról kizárólag a másokkal való összehasonlítás révén nyerhetünk. Igaz ez a külsőnkre, de igaz a magatartásunkra is. Azt, hogy jól vagy rosszul reagálunk, többnyire a mások reakcióival való összehasonlítás után tudjuk hitelesen megítélni. Még ennél is fontosabb, hogy a magányosság legyőzésének egyetlen eszköze, ha mások társaságát keressük. Az ember társas lény, mindaz, ami az életben örömet szerez, másokkal való kapcsolatainkban bontakozik ki.
Mivel magyarázható mégis, hogy emberi kapcsolataink sokszor sikertelenek, boldogtalanok, fájdalmat okoznak. Röviden szólva azzal, hogy nem könnyű egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani és fenntartani.
Az egészséges kapcsolatot a következők jellemzik:
- Nyílt, őszinte beszéd.
- Reális elvárások és feltételezések egymással kapcsolatban.
- A másik javát akarni - fenntartások nélkül.
- Szabadságot biztosítani magunknak és a másiknak is a kapcsolatban.
Nézzük meg ezek után, mik a legáltalánosabb hibák, amiket a kapcsolatainkban elkövetünk:
- Alábecsüljük annak a változásnak a mértékét, amit nekünk kell végrehajtanunk saját magunkon, míg a másik ember vonatkozásában ugyanezt túlbecsüljük.
- Ha nem szeretjük magunkat, akkor ez szinte kizárja, hogy képesek legyünk szeretni a másik embert.
- A túlzott félénkség akadálya a kötődésnek és a valódi intimitásnak.
- Ha önző játszmákat játszunk, az elriasztja tőlünk az embereket.
Jól lenézni másokat
Ezeknek a "játszmáknak" rendkívüli fontossága van az emberi kapcsolatokban, ezért érdemes kicsit részletesebben is foglalkozni velük. Ha megkérdeznek bennünket, hogy milyen kapcsolatokat szeretnénk a többi emberrel fenntartani, nyilván mindnyájan egyetértünk abban, hogy biztonságos, kölcsönösen kielégítő, szerető kapcsolatokra vágyunk. Csakhogy - mint azt Eric Berne szemléletesen leírja magyarul is megjelent műveiben (Emberi játszmák, Sorskönyv) - vannak olyan, többnyire nem tudatos szükségleteink, kívánságaink, amelyek bizony megakadályozzák az ilyen ideális emberi kapcsolatok működését. Ha őszinték vagyunk magunkkal, be kell ismernünk, hogy nekünk is vannak - nem is ritkán - romboló, destruktív szükségleteink, gondolataink.
- Ki akarjuk fejezni a haragunkat vagy lenézésünket mások iránt.
- Ki akarjuk fejezni a saját magunkkal szembeni súlyos önkritikát, ami néha az öngyűlöletet is eléri.
- Szeretjük magunkat felnagyítani azáltal, hogy mások hibáját eltúlozzuk. Nyilvánvaló, hogy ha ilyesmi jár a fejünkben - akár öntudatlanul is -, akkor bizony meglehetősen önző és bántó kapcsolatokat hozunk létre.
Pszichológiai bestseller
Eric Berne híres könyve, az Emberi játszmák olvasmánynak is élvezetes, nem véletlenül volt több évtizeden át az első számú pszichológiai bestseller világszerte. Szerinte az emberi játszmák lényege az őszintétlen kapcsolat. Ezeknek a játszmáknak az a célja, hogy a saját egónkat földicsérjük, felnagyítsuk, és ezzel egyidőben valaki másét lebecsüljük, sárba tiporjuk. A játszmák általában nem tudatosan mennek végbe, de ettől még sok szenvedést okoznak.
Minden játszma három lépésből áll:
- Van egy kiinduló lépés a két ember között, ami egyenesnek és racionálisnak látszik. Ezt hívja Eric Berne horognak, hiszen nincs más célja, mint hogy a másikat ezzel a csalétekkel bevonjuk a játékba, és közben elrejtsük előle az igazi szándékunkat.
- Minden játszmában van egy titkos cél, ami többnyire valamilyen romboló szükséglet. Épp emiatt, a rejtett szándékunk, igényünk miatt kap gellert az egész kapcsolat.
- A játékot mindig a bennünk élő gyerek játssza, neki van szüksége valamilyen - többnyire egészségtelen vagy egyenesen beteges fizetségre -, ami többnyire saját magának vagy valaki másnak a leszólásával, lefokozásával azonos.
Csak segíteni akart...?!
Vegyünk egy egyszerű példát az emberi játszmák szerkezetének megértésére. Tegyük föl, hogy önként felajánljuk segítségünk egy iskolatársunknak, akinek problémája van a matematikával. Ha a személyiségünk egy része, a bennünk lakó gyerek akár akaratunktól függetlenül is a szükségesnél bonyolultabban vagy egyenesen érthetetlenül magyarázza a másiknak a matematika példát, akkor feltehetően egy ilyen játszmába keveredtünk bele. Anélkül, hogy végiggondolnánk, olyan helyzetet teremtünk, amiben a másik egyre butábbnak fogja érezni magát, mi pedig egyre okosabbnak, aki sajnos nem, vagy alig képes a másik csekély szellemi színvonalát követni. Nos, ebben az esetben játszmát játszunk. Persze, ha közben észrevesszük magatartásunk visszásságát, és például ezt nyíltan megmondjuk a másiknak, akkor a helyzet rendezhető. De ha ez nem következik be, akkor valójában az történt, hogy nem segítettünk a barátunknak, sőt a rossz érzését csak fokoztuk, mert most már szégyelli is magát.
