A só- és borsszóró az evőeszközök mellett minden ebédlőasztal megkerülhetetlen kelléke. Világszerte mindenhol ezt készítik ki az étel mellé, holott rengeteg más fűszert ismerünk. Miért esett mégis ezekre a választás? Az Index erre kereste a választ.
A király ízlését követjük
A köznyelvben csak konyhasóként élő nátrium-klorid az egyik legrégebbi fűszer, amit az ember használt. Nem csupán az íze miatt van rá szükségünk, a szervezet különböző anyagcsere-folyamatok miatt is igényli. Sokáig ezért egyfajta valutaként kereskedtek vele országok, az ókori Rómában a katonák is sóban kapták a zsoldjuk egy részét. A latin sal, vagyis só kifejezésből ered az angol salary, azaz fizetés szó is.
A bors Délkelet-Ázsiából indult hódító útjára, a kr. e. 2. században a maláj, thai és vietnami konyha népszerű fűszerének számított. Ezt sem csak az ételek ízesítésére használták, hanem különböző betegségek kezelésére, például székrekedés és hasmenés csillapítására, sőt szív- és szembetegségek esetén is alkalmazták. A rómaiaknál sokáig inkább a hosszú borsot használták, mert úgy gondolták, az fokozza a férfiasságot. A szegényebb réteg ezért az olcsóbb és könnyebben terjeszthető fekete borsot kezdte használni, amely így gyorsan elterjedt a kontinensen.
Egy ideig a fekete borsot is fizetőeszközként használták Európában, akárcsak a sót. A fűszerpiacot a kontinensen sokáig Itália uralta, amiből mesésen meg is gazdagodott. A bors mellett fontos árucikk volt például a fahéj , a szegfűszeg, a gyömbér és a szerecsendió is.
A fekete aranynak is hívott bors népszerűsége a 17. század elejére csappant meg először, miután az Újvilágban ráleltek a pirospaprikára, amely így az európai étrendbe is beépülhetett. Csupán XIV. Lajos ízlésének köszönhetően került újra vissza a mostani előkelő helyére, mivel a Napkirály válogatós volt a fűszerek terén, és mindet száműzte a konyhájából a só, bors és petrezselyem kivételével. A fekete bors azért nem került tiltólistára, mert pont elegendő csípősséget adott, miközben nem vette el az étel természetes ízét, és ez pontosan megfelelt a király igényeinek. Ennek köszönhetően minden előkelő ember asztalán a királyi ízlés szerint só és bors maradt csupán, a hagyomány pedig azóta is él.
Egy másik fontos hagyományt is XIV. Lajosnak köszönhetünk, ez pedig az ebédet lezáró desszert. Korábban ugyanis a szakácsok egyszerre szolgálták fel a sós és az édes ételeket, a két ízt azonban a király összeegyeztethetetlennek tartotta, és utasította a szolgáit, hogy az édességet csak a sós étel után tálalhatják.
