A meddőséget évezredekig a nők bajának tartották: ők voltak a felelősek, ha egy párnak nem született gyermeke, vagy ha egy uralkodó nem tudott fiúörököst nemzeni. Nagyon kevés tudásuk volt a meddőség testi vagy szervi okairól, ezért a terméketlenséget az istenek büntetésének vagy valamely korábban elkövetett tett következményének tartották. Több kultúra is volt, ahol a meddő asszonyt megbüntethették, sőt, akár meg is ölhették. Maguk a nők is szégyen telinek, megalázónak érezték azt, ha nem lehetett gyermekük.
Éppen ezért a gyermektelenséget nem "gyógyítani", kezelni próbálták - bár erre is voltak többé-kevésbé hatásos módszerek -, hanem megelőzni: a termékenységi rítusokkal, babonákkal, az isteneknek tetsző cselekedetekkel, áldozatokkal. A legtöbb ókori civilizációban külön istennője volt a gyermeket váró vagy gyerekre vágyó asszonyoknak, és bizonyos ünnepeken a termékeny korban lévő nőket kitüntetett figyelem övezte - Rómában például finom "korbácsolással" igyekeztek biztosítani a minél hamarabbi fogantatást.
A Bibliában többször is találkozhatunk meddő asszonyokkal vagy párokkal; ezekben a történetekben nagyon kevés szó esik a gyermektelenség okáról, a "megoldás" pedig egyedül az isteni kegyelemnek köszönhető. Az ókori Egyiptomban és Görögországban a meddőséget betegségnek tartották, és különböző gyógykezeléseket ajánlottak rá (igaz, ezeket is kiegészítette az ima, az áldozat).
Hippokratész többféle okát is meghatározza a terméketlenségnek, és ezekre különböző terápiákat írt elő. A középkorban is kiemelkedően fontosnak tartották a gyermekáldást, és ha ez valamiért elkerülte az asszonyt, annak oka kizárólag a lelki bűnösség lehetett. A terméketlenség veszélyét "növelte" a hűtlenség, az istenkáromlás, sőt, az is, ha a házastársak nem a gyermeknemzés miatt szerelmeskedtek. Az uralkodói udvarokban a fiúörökös érkezését mindennél előbbre valónak tartották, és ha a királyné nem tudott szülni (akár az ő hibája volt, akár nem), a házasságot akár fel is bonthatták. Ez történt VIII. Henrik angol király esetében is - a későbbi évszázadokban azonban kiderült, hogy épp neki volt olyan genetikai problémája, mely megnehezítette a gyermeknemzést.
A reneszánsztól, majd a felvilágosodás korában egyre jobban érdekelte a tudósokat az emberi szervezet, így a fogantatásra és a meddőségre is egyre több figyelmet fordítottak: a tudományos megközelítés lassan felváltotta a misztikus magyarázatokat. Az 1600 évek végén először vizsgálták mikroszkóp alatt a spermiumokat, és ekkor írták le a petefészek szerepét is.
A viktoriánus korban a gyermekszülés a nők első számú feladata volt, amellyel "tartoztak" a férjüknek - a meddőséget még ekkor is az asszonyok problémájának tartották. Azokat, akik nem tudtak teherbe esni, sokáig nem tekintették teljes értékűnek. Ekkor már megjelentek a meddőség pszichológiai okaira utaló elméletek is, igaz, ezek még meglehetősen óvatosak voltak. A gyermekvállalás legnagyobb veszélyét abban látták, hogy a gyönge női szervezet nem mindig képes elviselni a terhességgel és a szüléssel járó terheket, így meg kell azt erősíteni, megfelelő ételekkel, mozgással, fürdőkkel, sok pihenéssel.
Az 1900-as években hatalmas és meglehetősen gyors fejlődésnek indult az orvostudomány, ezen belül pedig a meddőség kezelése. Miután kimondták, hogy a megtermékenyítéshez a petesejt és a spermium egyesülése kell, már nem csak a nőket kezdték a gyermektelenség első számú felelősének tartani. A huszadik században olyan sebészeti, illetve gyógyszeres eljárásokat fejlesztettek ki, melyek sok terméketlen páron segíthettek.
Az 1980-as évektől, az első lombikbébik megszületésétől pedig a meddőség, illetve a meddőség elleni harc a tudományos érdeklődés középpontjába került. A gyermektelen pároknak már nem kellett titkolózniuk, érzéseiket megoszthatták másokkal is, és egyre több orvosi módszer állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy végre kisbabájuk szülessen.
