– Kérem, várjon, mert mi ünnepelünk – ragyogtatta a mosolyát Marcsi a kortársnak tűnő pincérre, mire a férfi teátrálisan meghajolt, és visszaballagott a pulthoz.
– Normális emberek akkor ünnepelnek, ha vesznek valamit, mi pedig vacsorát csapunk annak örömére, hogy már nincs autónk – mosolygott kesernyésen a férje, de Marcsit nem lehetett kimozdítani a jókedvéből.
– Nagyon szeretlek, drágám, hogy hagytad magad meggyőzni: nincs szükségünk az autóra. Hiszen neked még mindig jár az öreg hivatali kocsid – reméljük, kitart a nyugdíjazásodig –, nekem pedig nem kell autó, mert hárompercnyire van a buszmegálló, és a munkahelyem sincs messze. Nyáron majd szépen felülünk a vonatra, és kényelmesebben levonatozunk az agárdi vityillóba… Szóval koccintsunk arra, hogy új, egészségesebb életformát fogunk élni! Arról már nem is beszéljek, hogy a kocsi fenntartása legalább negyvenezret vitt el havonta. Vedd úgy, hogy felemelték a fizetésemet ennyivel!
Koccintottak, a férfi újból töltött a palackból, majd mosolyogva nézett Marcsira. – Harminckét éve vagy a feleségem, nem tudsz átvágni. Téged nem spórolás vagy az egészséges életmód iránti vágy motivált, hanem az, hogy segíts a fiainkon. Amikor megtudtad, hogy másfél millióért tudjuk eladni az ötéves Fordunkat, beindult a fantáziád. Ha Zsoltikának adsz hétszászötvenezret, és ő hozzáteszi a maga kétszázezrét, akkor végre vehet magának egy jó használt kocsit, ha Péternek is adsz hétszötvenezret, akkor rendezni tudja a lakáshitel-elmaradását, és nyugodtan alszik majd éjszakánként. Kifundáltad, hogy így fogsz segíteni a két királyfin, aztán meggyőztél engem.
– Ez így normális – felelte Marcsi komolyan. – A szülőnek az a dolga, hogy segítse a gyerekeit! Én hálát adok a Jóistennek, hogy ezt megtehetjük, és közben nem halunk éhen. Okosak voltunk, hogy időben eladtuk a nagy lakást, és beköltöztünk ebbe az óbudai kicsibe, így van egy kis tartalékunk. Szóval szépen-szerényen elleszünk valahogy. Arról már ne is beszéljek, hogy kilenc év múlva mindketten betöltjük a hatvanötödik évünket – kimondani is rettenet –, és akkor majd ingyen utazunk mindketten...
Finom volt a vacsora, fejükbe szállt a bor, jókedvűen, egymásba kapaszkodva sétáltak hazafelé. Marcsi még énekelgetett is. Aztán otthon besietett a fürdőszobába, hogy néhány perc múlva illatosan bújjon a férje mellé az ágyba, ám megcsörrent a mobilja. Péter kereste, a nagyfia.
– Anya, ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak, de már legalább ötször kerestelek, és nem vetted fel! – mondta idegesen.
– Csillagom, vacsorázni mentünk apuval, megünnepeltük, hogy tudtunk nektek segíteni.
– Jaj, anya annyira szégyellem, hogy rátok szorulok harmincegy évesen! Őrület, hogy nincs munkám másfél hónapja! Most is azért hívlak, mert találtunk végre egy alapítványi óvodát Marcinak, ahol nem harminc gyerek van a kiscsoportban, hanem a tizennyolc. Csodás hely egy hiperaktívnak tűnő gyereknek, szuperek az óvónők, három évig biztonságban lenne. Amikor délelőtt elvittük, haza sem akart jönni...
– Mennyi? – kérdezte Marcsi fáradtan.
– Negyvenhétezer.
– Ti mennyit tudtok kiszorítani?
– Ági fizetéséből egy tízest. Persze, ha engem választanak a legutóbbi állásinterjúm alapján, akkor más lesz a helyzet. De nincs már képem tőled kérni...
– Szegénykém, nem te tehetsz arról, hogy állás nélkül vagy a diplomáddal és a nyelvvizsgáddal! – csattant fel Marcsi. – Tartalék pénzem nincs… De várj csak! Épp ma este beszéltük apáddal, hogy felemelték a fizetésemet negyvenezerrel. No, ezt az összeget nektek adom minden hónapban az óvodára, amíg nincs munkád!
– Felemelték? Ilyen sokkal? Nahát! Imádlak anya! – kiabálta a fia, majd letette a telefont. Marcsi boldognak érezte magát, belenézett a tükörbe, és a képmásának mondta csöndesen: ez a dolgom.
– Mi a dolgod? – lépett mellé a férje váratlanul, aki megunta a várakozást a hálószobában.
– Az, hogy szeresselek téged – felelte Marcsi, és maga sem értette, miért csordul ki a könnye.
