Persze előfordulhat az is, hogy a második család nem jön létre, vagy ha létre is jön, felbomlik, és így életünk egy részét egyedül töltjük el. Annyi bizonyos, hogy nagyszüleinknek, szüleinknek fontos és meghatározó szerepe van abban, hogy milyen emberré válunk, mennyi erőnk lesz életünk folyamán a nehézségek, megpróbáltatások elviselésére, és mennyi arra, hogy másoknak, elsősorban családtagjainknak vissza tudjuk adni a gondoskodást, szeretetet, figyelmet, amit kisgyermekkorunktól folyamatosan kaptunk addig - és még utána is - míg felnőtté váltunk. Ha megfigyeljük a családok egymás után következő generációit, azt látjuk, hogy ebben a folyamatban a mintakövetésnek fontos szerepe van. Ez azt jelenti, hogy a szüleinek saját szüleihez való kapcsolatát megfigyelő gyermek azt a viselkedést, amit lát, mintának tekinti ahhoz, hogy ő milyen módon támogatja majd szüleit, nagyszüleit, ha eljön majd az az idő, amikor akár lelki, akár fizikai támogatására szorulnak. Amikor megöregszenek.
Egymásra utalva
Böszörményi-Nagy Iván, magyar származású, az Egyesült Államokban élő családterapeuta, a családok egymás után következő generációinak kapcsolatát meghatározó kérdésekkel foglalkozik. A családon belüli és a családok közötti kapcsolatok erkölcsi vonatkozásait kutatja. Ezt kapcsolati etikának nevezi, ami azt jelenti, hogy mivel társas lények vagyunk, egymásra vagyunk utalva és ez kötelezettségekkel jár. A kapcsolati etika érvényesülésének részei a családon belül az igazságosság, a kölcsönösség és az egymásért vállalt felelősség. Az egyensúly a generációk közt a jogosultság és elkötelezettség arányaiban mutatkozik. A gyermek jogosult, hogy szülei biztonságot adjanak és ezt megélve alakul ki elkötelezettsége. Köznapi fogalmainkkal ez az adás-kapás egyensúlyában valósul meg. Erre számos mindennapi példát sorolhatunk fel: például a pozitív szülői gondoskodást élvező gyermekek szintén gondoskodnak gyermekeikről, és nem felejtkeznek el szüleikről sem.
Kötelesség vagy belső parancs?
Felmerül a kérdés, hogy a szeretteink iránt érzett lojalitást mi táplálja? Az első választ megkaptuk, a lojalitás, a megértő, cselekvő szeretet egyik forrása a gyermekkorunkban kapott gondoskodás és biztonság. De nemcsak ez. A társadalom normarendszere is elvárja, hogy a gyermek minden körülmények között gondoskodjon idős szeretteiről, különösen akkor, ha gyengék, betegek, öregek, elesettek. A gyermeknek egyszerre kell megfelelnie belső meggyőződésének és környezete elvárásainak.
Szeretteink iránti kötelezettségeink lelki vonatkozásai
Természetesen idős, beteg szeretteink gondozása sokféle feladatot ró ránk. Az ápolás, törődés fizikai vonatkozásaival most nem foglalkozunk. Itt a betegségek feldolgozásának lelki terheit próbáljuk leírni, értelmezni néhány jellemző szituációban. Ezek: - amikor a beteg együtt él velünk - amikor a beteg más hozzátartozónkkal él - amikor a beteg otthonában egyedül él - amikor a beteg kórházban van Az első esetben a lelki terhet az előzőleg egészséges szülővel, nagyszülővel való együttélés megváltozása jelenti. Sokszor a szemünk előtt zajló egészségromlás, dementálódás váratlanul ér bennünket. Keressük régi, erős és egészséges szerettünket, és nehezen törődünk bele az új helyzetbe. Ez fájdalommal, csodálkozással, nagyobb baj esetén pedig dühös tiltakozással is járhat. Nehezen jutunk el a megnyugvásig beletörődésig. Nehézséget jelent hogy sokszor nem is mutathatjuk ki igazi érzelmeinket, bagatellizálunk, kisebbítjük a betegség súlyát.
Ha szerettünk nem velünk él, még a legodaadóbb érzések és gyakori kapcsolattartás mellett is óhatatlan a lelkiismeret furdalás. Hiába tudjuk, hogy jó helyen van testvérünknél, rokonunknál, hogy fizikai ellátása gondos és tisztességes, érezzük, hogy a mi lelki közelségünk hiányzik, a napi kapcsolat apróságai elmaradnak. Különösen nehéz ez akkor, ha nem is egy településen élünk. Ezt a lelki terhet enyhíthetjük, ha kialakítunk egy állandóan ismétlődő, rendszeres kapcsolatformát. Például a nap ugyanazon szakaszában ismételt mobiltelefon-hívást. És ha tehetjük, persze gyakran látjuk személyesen is.
Az otthonában egyedül élő, idős hozzátartozónk betegsége féltéssel, félelemmel, szorongással tölt el. Tudjuk, hogy legjobb lenne magunkhoz venni, de legtöbb esetben ez nem lehetséges, hiszen kicsi a lakás, az egész család dolgozik, nem tudjuk megoldani az egész napos felügyeletet. Ápolónőt keresünk, bentlakásos intézményt, de mindvégig bujkál bennünk a szégyen, a kétely hogy jó gyerekei, unokái vagyunk e felnevelő szeretteinknek?
Kórházba kerülő szeretteinkkel kapcsolatos lelki terheink látszólag kisebbek, mint az előző esetekben. Valójában, mivel idős betegekről van szó, talán ekkor a legmagasabb a szorongásunk foka, mivel a kórházba kerülés legtöbbször a betegség súlyosbodását jelenti és ez megnöveli bennünk a közeli hozzátartozónk elvesztésétől való félelmet. Az a rövid idő pedig, mikor látogatáskor találkozunk az aggódás elrejtésének, a mosolyoknak, a nyugalom látszatának az ideje. Sok erőt kíván ez a helyzet is.
Hogyan birkózzunk meg szeretteink betegsége miatti lelki terheinkkel?
A fájdalom, a harag, a lelkiismeret furdalás, a féltés és még a szorongás is természetes velejárói emberi életünknek, közeli családi kapcsolataink megélésének. Éljük át ezeket, ne tartsuk különösnek! Ne szégyenkezzünk! Lelki terheinket osszuk meg családtagjainkkal, gyermekeinkkel. Emlékezzünk együtt szeretteink egészséges korszakára, beszélgessünk sokat egymással, vele, vagy csak üldögéljünk szeretteink mellett, s egy-egy érintéssel, simogatással oldjuk, enyhítsük közös fájdalmunkat. Beteg szeretteink mosolyát vigyünk magunkkal.
