Akárcsak a franciák, mi, magyarok is angolos távozásnak hívjuk a jelenséget, de ahány ország, szinte annyi elnevezés él ezzel kapcsolatban. Angol nyelvterületen és Brazíliában például éppen a franciákat azonosítják a nem különösebben udvarias gesztussal (French leave; sair à francesa), míg Németországban a lengyeleket (Polnischer Abgang). Bárhogy is nevezzük azonban a helyzetet, a lényeg mégiscsak ugyanaz: egy vendég az egyik pillanatban még jelen van a partin, a következőben pedig nyomát se lelni. Nincs elköszönés, se magyarázkodás, se búcsúölelés vagy ígéretek, hogy hamarosan újra találkozunk. „A minta sokatmondó: minden kultúrában van rá egy kifejezés, és minden kultúra mást hibáztat érte. Ez a kollektív hárítás pedig arra utal, hogy valamilyen szinten tisztában vagyunk vele: a bejelentés nélküli távozás bizony társadalmi vétség” – fogalmaz a The Conversation oldalán Trudy Meehan pszichológus, a dublini Royal College of Surgeons in Ireland (RCSI) kutatója. De akkor vajon miért követik el sokan mégis?
Miért távozunk angolosan?
Cikkében a szakember rámutat, hogy azok esetében, akik szorongással küzdenek, a csendes elslisszolás egyáltalán nem gorombaságból fakad. Nyilván a tradicionális etikett egészen mást mond a kérdésről, a pszichológusok egy része azonban egyetért abban, hogy itt egy nagyon is lényeges megküzdési stratégiáról van szó inkább, nem pedig szánt szándékkal elkövetett udvariatlanságról. „Ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor az elköszönés telis-tele van kulturális rituálékkal. Voltaképpen ez egy olyan előadás, amely magas fokú szociális készséget, pontosságot és árnyalt kommunikációt igényel. A búcsúzás nagy megterhelést jelentő helyzet, és sajnos egy társas esemény végére gyakran teljesen kimerülünk, így nincs elég energiánk ahhoz, hogy követni tudjuk az összes ezzel járó lépést” – magyarázza Meehan.
Hozzáteszi, egy nagyobb társaság sokunk számára eleve nehéz közeg. Folyamatosan figyelnünk kell, hogy kikkel futunk össze, igyekszünk megfelelni a vélt vagy valós elvárásoknak, miközben másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, azon aggódva, hogy vajon elfogadnak-e minket. Márpedig nagyon fárasztó, ha szinte megállás nélkül csak azon jár az agyunk, hogy hogyan nyújthatjuk a legjobb formánkat. Ezenkívül néha azért szeretnénk csendben távozni, mert a hangos búcsúzás olyan érzés, mintha azt kiáltanánk: „Hé, én is számítok! Nézzetek, elmegyek!” Az igazság viszont az, hogy sokan úgy hisszük, nem igazán számítunk másoknak, ezért nem is mondunk búcsút, mert úgy érezzük, nem szolgáltunk rá az ilyesfajta szereplésre.
„A csendes távozás néha önmagunk megbecsülésről szól: arról, hogy vigyázunk az energiáinkra, még akkor is, ha egyébként jól éreztük magunkat. Máskor viszont önmagunk eltüntetésének egyfajta megtestesülése: azért megyünk el szó nélkül, mert úgy gondoljuk, senkit sem fog érdekelni, nem számítunk annyira, hogy észrevegyék a távozásunkat, illetve hogy csak ezért megjátsszuk magunkat. A csendes távozás így lényegében védekezés a búcsúzás kellemetlenségével szemben. Csakhogy ennek két oldala van. Érdemes feltenni a kérdést: vajon az, hogy szó nélkül leléptem, gazdagította az életem – hiszen elég energiát sikerült megőriznem, és legközelebb is szívesen visszajövök majd ezek közé az emberek közé –, vagy inkább beszűkítette, mert újabb okot adott arra, hogy még inkább kerüljem a társas helyzeteket?” – hangsúlyozza a szakértő.
Kapcsolódó cikk
A legegészségesebb döntés
Meehan elismeri, hogy nem könnyű megtalálni az egyensúlyt a közösséghez való tartozás iránti vágy, valamint a között, hogy szeretnénk önazonosak maradni. Ha az elköszönés, búcsúzás kezd nyomásnak és erőltetettnek érződni, akkor kétségtelenül gyengíti, hogy hitelesnek érezzük a kommunikációnkat. Végeredményben pedig egy ilyen kapcsolat lassanként többet igényel, mint amennyit valójában ér. „Ha úgy érzed, kaméleonként kell viselkedned, hogy túl tudj élni a társas összejövetelek összetett világában, akkor a legegészségesebb választás az, ha igyekszel megtalálni, hogyan lehetsz jobban önmagad. Találj módot arra, hogy elmondhasd a barátaidnak, családtagjaidnak: ha köszönés nélkül távozol, az csupán azért van, mert az idegrendszered és a lelki állapotod ennyit enged meg, és mindez semmit sem tükröz a kapcsolatotokról. Kutatások igazolják, hogy a személyes őszinteség és a jó társas kapcsolatok kéz a kézben járnak” – tanácsolja a pszichológus.
Kifejti, neurodivergens személyként különösen kockázatosnak tűnhet, hogy nyíltan beszéljünk ezekről a kérdésekről másokkal. Mégis megéri, mert elfogadást, támogatást, megértést válthat ki, ha megengedjük, hogy mások megértsék, mire van szükségünk, mit szeretünk és mit nem. „Még ha szorongással tölt is el a helyzet, érdemes legalább a házigazdának szólni, hogy szeretnél csendben távozni. Máskülönben fennáll a veszély, hogy a társaság rosszul értelmezi a dolgot, és hűvös vagy közönyös cselekedetnek látja majd” – mutat rá Meehan. Éppen ezért azt javasolja, menjünk elébe a problémának. Nyugodtan elmondhatjuk előre barátainknak, hogy köszönés nélkül fogunk távozni, de hálásak vagyunk a meghívásért. „A szorongó emberek sem szükségszerűen rosszak az emberi kapcsolatok ápolásában. A társas kapcsolatok egyszerűen jobban működnek, ha mindenki megérti egymás igényeit.”
A kevesebb néha több
A szakember szerint egyre szélesebb körben elfogadott nézet, hogy attól még, hogy valaki visszafogottabb szociális életre vágyik, nem számít antiszociálisnak. A pszichológia ezt szelektív társaságiasságnak nevezi. Ha tudatosan, gondosan megválogatjuk, milyen összejövetelekre megyünk el, úgy többet tudunk adni önmagunkból, amikor ez valóban számít. Egy olyan világban, ahol a helyes cselekvés látszatának értéke kezdi felülírni magát a helyes cselekedetet, a szelektív társasági élet nagy előrelépést hozhat. Saját korlátaink ismerete és az azokkal szembeni nyitottság – amikor csak lehetséges – nemhogy nem gyengíti a kapcsolatokat, hanem segít olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyek valódiak és fenntarthatóak. „Ha az, hogy feltűnés vagy bármiféle felhajtás nélkül távozol, nagyobb eséllyel vezet ahhoz, hogy legközelebb is elmész egy buliba, akkor ez valójában a gazdagabb társas kapcsolódás – és így az egészséged – melletti döntés” – summáz Trudy Meehan.
