HáziPatika.com: Már lassan 40 éve dolgozik kórházi terápiás dietetikusként. Miért ezt a pályát választotta?
Lenner-Kertész Zsuzsanna: Egészen gyerekkoromtól kezdve tudom, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni. Eredetileg ápolónő szerettem volna lenni, de később nagyon megtetszett a dietetika. Akkoriban, 1986-ban ez még egy nagyon új dolog volt, nem sok dietetikus volt, és csak Budapesten volt ilyen képzés.
Először a szabadsághegyi gyerekszanatóriumban kezdtem dolgozni, ott három évet töltöttem, de amikor megszülettek a gyerekeim, akkor egy közelebbi munkahelyet kerestem – így jutottam el a Budapesti Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház és Rendelőintézetbe. Azóta is ott dolgozom, idén lesz 33 éve, hogy odakerültem. Szeretem a munkámat, nem is tudtam soha másként elképzelni magamat.
Ön szerint miben rejlik egy jó dietetikus titka?
A dietetika nagyon sokrétű. Én terápiás dietetikus vagyok, aki kórházban dolgozik, de vannak, akik sporttáplálkozással, egészségfejlesztéssel, kutatással, oktatással foglalkoznak, vagy éppen óvodákban, iskolákban dolgoznak. Én a betegágyat választottam. Mindenképpen kell hozzá szakmai tudás és folyamatos tanulás, mert mindig vannak új dolgok, mindig képezni kell magunkat.
A titok szerintem az, hogy megértően, odaadóan kell a betegekhez fordulni. A kórház egy olyan hely, ahol mindenkinek van valamilyen problémája, betegsége. Ezalatt a 40 év alatt igyekeztem úgy végezni a munkámat, hogy amikor belépek a kórház kapuján, akkor letegyem az otthoni gondjaimat, és ne vigyem azt be. Igyekeztem mindig mosolygós lenni. Nyilván nekem is voltak problémáim, nehézségeim, de azt próbáltam nem átvinni a bent fekvő betegekre.
Nagyon érdekes, amit mond, mert szerintem a legtöbben inkább azon gondolkodnak, hogy a munkájuk során megélt stresszt vagy nehézségeket hogyan ne vigyék haza. Hogyan lehet ezt jól csinálni, jól szétválasztani a kettőt?
Igazából a hosszú idő alatt megtanulja az ember, hogy nem szabad hazavinni. Nyilván ezt nem mindig tudjuk betartani. Akaratlanul is tudunk ragaszkodni betegekhez, amit nem lenne szabad, de én azt gondolom, hogy ennyi érzelem belefér. Sebészeti osztályon dolgozom, ahol számos daganatos beteg van, sokan még egészen fiatalok, és nem lehet nem megkedvelni őket. De nem szabad hazavinni ezeket a terheket. Tehát ugyanúgy, mint amikor bemegyek, kifelé jövet is le kell rakni ezeket. Ez nem mindig sikerül, főleg amikor a hospice-ból jövök haza. Mindig azt szoktam mondani, hogy elég hosszú az út a Göncz Árpád városközponttól Kőbánya-Kispestig, és az alatt az idő alatt kell rendet rakni fejben.
Amúgy az egészségügyi és a hospicemunkát szerintem nem lehet másképp csinálni, csak úgy, ha van egy támogató családi háttér otthon. Amikor hazamegyek, és a családom azt látja rajtam, hogy egy kicsit szomorúbb vagy szótlanabb vagyok, akkor azt tiszteletben tartják, és nem faggatnak. Egyrészt tudják, hogy köt a titoktartás, másrészt ilyenkor arra van szükségem, hogy elvonuljak, elcsendesedjek, zenét hallgassak.
Szóba hozta az imént a hospice-t. Ön 17 éve végez önkéntes munkát a Magyar Hospice Alapítványnál. Mi motiválta arra, hogy ebbe belekezdjen?
Mindig úgy éreztem, hogy mindannyiunk életének a része kell, hogy legyen, hogy segítsünk másoknak, akiknek szüksége van rá. A harmadik gyermekem 90 dekával született koraszülött kisfiú volt, és nagyon nehéz dolgom volt vele. Nagyon magányos voltam, nem nagyon volt segítségem. Amikor pedig 6 éves korában már nem kellett állandóan fejlesztésről fejlesztésre rohangálni vele, akkor úgy éreztem, itt az ideje, hogy önkéntesként segítsek valakinek, akinek most arra van a legnagyobb szüksége. Nyilván önkénteskedni sok helyen lehet, például állatmenhelyen, hajléktalanszállón, vagy akár egy kertészetben is. De engem a Magyar Hospice Alapítvány munkája fogott meg a legjobban. Sokáig olvasgattam a honlapjukat, nézegettem a programjukat, mire rászántam magam, hogy jelentkezzem. Az elbeszélgetés után el kellett végeznem egy tanfolyamot, aztán le kellett vizsgáznom.
Sokan nem hittek bennem az elején, és nem értették, miért veszek ekkora terhet magamra, amikor van éppen elég így is. Édesanyám pedig nagyon féltett. Lehet, hogy volt bennem egy kis dac is, hogy márpedig én akkor is megmutatom, hogy meg tudom ezt csinálni. Akkor még az volt az egyik feltétel, hogy aki elvégzi a tanfolyamot, annak legalább három hónapot ott is kellett dolgoznia, mert különben ki kellett volna fizetni a tanfolyam árát. Szóval tudtam, hogy azt a három hónapot valahogy ki kell bírnom, ha törik, ha szakad. Nem tudom, ebből a három hónapból hogyan lett 17 év, de nagyon fontos része lett az életemnek a kedd délután, amikor megyek önkénteskedni. Nagyon-nagyon sokat adott nekem a hospice, teljesen átalakította a gondolkodásomat. Kell oda erő bőven, de ad egy kis csendes büszkeséget is az embernek. Mert annyi, de annyi köszönetet kapunk a munkánkért, amit el sem tud képzelni, aki nem próbálta.
Melyek a legnehezebb, és melyek a legszebb pillanatai az önkéntes munkájának?
Az utolsó időszakban ott lenni a legeslegnehezebb, mert amíg még tudnak beszélgetni a betegek, addig nagyon jókat lehet velük beszélgetni. Az önkéntes egyébként inkább két nagy fül, tehát inkább hallgatunk, mint beszélünk. Nagyon sok élettörténetet hallgattam már végig. Szerintem a betegek nagy része nem akarja a családtagjait terhelni a problémáival, fájdalmaival vagy félelmeivel, de nekünk ezeket mind bátran elmondhatják. A legfontosabb, hogy tudják, mi ott vagyunk velük, nekik. A legnehezebb pedig a vége, amikor csak ülünk mellettük és fogjuk a kezüket, hogy bármit is éreznek még az életből, azt biztosan érezzék, hogy nincsenek egyedül.
Sok szép élményem van. Csináltam például egy szívecske sablont, és azóta mindig szívecske alakban szórjuk rá a tejbegrízre a kakaót. Mindig látom a betegeken és a hozzátartozókon is, hogy mennyire örülnek, hogy még ilyen apró dolgokra is odafigyelünk. Rengeteg szeretetet lehet adni ezekkel a kis gesztusokkal. De ilyen a bundás kenyér is. Nyilván, amikor a civil ruhámban nekiállok bundás kenyeret sütni, akkor az egész hazaúton a metrón mindenki érzi az olajszagomat. De a betegek ezt szeretik, ezt kérik, és én megcsinálom. Erre szoktam azt mondani, hogy nálam a szeretetnek bundáskenyér-illata van. Mert az ilyen apró dolgok tényleg megszépítik a nálunk fekvők életének végét.
Mi volt a legemlékezetesebb esete eddig, amely azóta is motivációt ad önnek a folytatáshoz?
Sok olyan eset volt, ami nagyon kedves a szívemnek. Például volt egy bácsi, aki nagyon nehezen nyílt meg, de amikor végre tudtunk beszélgetni, elmesélte, hogy gobelint varr. Nem nagyon merte senkinek elmondani, mert férfi létére picit szégyellte ezt. Mit ad Isten, én is szoktam gobelint varrni, így nagyon jót beszélgettünk erről, és mondtam neki, hogy következő kedden elhozom az enyémet, és akkor tudunk majd együtt varrogatni. Sajnos az élet ezt nem adta már meg, mert amikor egy héttel később kimentem a Hospice-ba a gobelinjeimmel, ő már nem volt ott. Pedig annyira készültem.
De volt egy nagyon kedves néni is, aki mindennap horgolt, még sötétben is, mert nem kellett, hogy lásson hozzá. Mindegyikünk kapott tőle egy kis horgolt terítőt, és a mai napig ott van a konyhában a kis ékszeres dobozkám alatt az ő rózsaszín terítője, és soha senkinek nem adnám oda. Szóval sokat kap ott az ember, dupla annyit, mint amennyit ad.
Ha néhány kulcsszóban kellene összefoglalni az eddigi szakmai életútját, akkor melyikeket emelné ki?
Az empátia, a tisztelet, a titoktartás és az alázat biztosan a legfontosabb kulcsszavaim között van. De ott van az öröm, a mosoly, a szeretet és a boldogság is, mert ezek nagyon fontos részei a hospiceellátásnak. Szívem szerint minden embernek azt kívánnám, hogy ilyen körülmények között menjen el. Sajnos nem tud mindenki hospiceellátáshoz jutni, de szerintem mindenki ezt érdemelné. A hospice-ban teljesen családias a hangulat. Nincs rohanás, nincs kapkodás – csend van, vagy éppen zene, beszélgetés vagy gyerekhangok, és ha bármit kívánnak az ápoltjaink, mi igyekszünk teljesíteni.
Ha holnap felébredne, és hirtelen újra ennek a 40 évnek az első napján találná magát, mi az, amit esetleg máshogy csinálna?
Semmit. Mindent ugyanígy csinálnék. Minden hiba, minden gond, minden probléma – akár a magánéletben, akár a munkában – valamire jó. Túléljük, belénk ívódnak, formálnak és mi döntjük el, hogy többek vagy kevesebbek leszünk-e tőlük. Semmit nem bántam meg az életemben, ezt büszkén tudom mondani. Nyilván voltak rosszabb döntéseim is, de mindegyik tanított valamire.
Elég szívós és túlélő típus vagyok, de egyben nagyon érzékeny is. Azt szoktam mondani a férjemnek otthon, hogy ha azt látná, hogy már nagyon a padló felé tartok, akkor gyorsan kapjon el, mert ha leesek teljesen, akkor nem biztos, hogy felállok. De eddig valahogy mindig sikerült felállnom, sosem estem le teljesen a padlóig.
A betegek azt szokták mondani, amikor bemegyek hozzájuk, hogy „bejött hozzánk a boldogság”. Nyilván van olyan is, hogy néha én is kicsit csöndesebb, szomorkásabb vagyok, de olyankor mindig felvidítanak a kollégáim egy öleléssel vagy egy tábla csokival.
Nagyon szeretem a munkahelyemet, és úgy érzem, a kollégáim is szeretnek engem. A nővérekkel és az orvosokkal is nagyon jó a kapcsolatom. Részt veszek én is a viziteken, teljesen partnernek tekintenek, hagynak önállóan dolgozni, mert ez valahol egy teammunka. Tiszteljük és segítjük egymást. Szerintem ezt csak így lehet 40 évig csinálni.
Remélem, néha azért pihenni is van ideje.
Idén el tudok menni nyugdíjba, szóval az a tervem, hogy a családommal töltöm majd azt az időt, ami még jár nekem. Van már három unokám, és a negyedik májusban fog megszületni, szóval szükség van rám. Nagyon fog hiányozni a munkám, ezt már most tudom, de majd valamivel kompenzálom. Ahogy magamat ismerem, keresek valamit, hogy ne otthon ülő ember legyek. Nagyon szeretnénk például utazgatni a férjemmel.
Hova utaznának először?
Először Erdélybe, mert nem voltunk még soha, és nagy vágyunk oda eljutni. De van egy kedvenc úti célunk is, Kárpathosz. Mi csak úgy hívjuk, hogy a mi kis szigetünk.
Az esküvőnk utáni évben Kárpathoszra mentünk nászútra. Ez egy nagyon pici, autentikus görög sziget. Aki szereti azt, hogy több a kecske, mint az ember, meg a mosolygó, vendégszerető idős görögöket, a szél simogatását, a napfény erejét, a csendet és a nyugalmat, annak nagyon ajánlom ezt a helyet. Én csak egy ilyen helyen tudom rendesen kipihenni magam, enélkül nem tudnék ennyi dolgot csinálni. Ha sikerül, akkor idén nyolcadszorra fogunk ugyanide visszamenni, mert egyszerűen szerelmes lettem ebbe a szigetbe. Nem nagyon szeretem a változásokat, biztonságosabban érzem magam az állandóságban. A kis érintetlen öblök, a csend, a sok kedves görög nagyon fel tud tölteni. Ezeken kívül pedig még egy balatoni családi nyaralás az idei terv.
A nyugdíjba vonulásakor az önkénteskedéstől is elbúcsúzik majd?
Azért csak 17 éve csinálom már, és néha érzem magamon a fáradtságot, de a lelkesedésem töretlen, és azt gondolom, hogy még nagyon szeretném folytatni. Nem szeretnék mindent egyszerre abbahagyni.
Mit üzenne azoknak, akik most éppen azon gondolkoznak, hogy a dietetikus szakmába kezdjenek?
Ez egy nagyon szép és nagyon sokrétű szakma. Bátran tudom ajánlani, mert nagyon sok lehetőség van benne. Sokkal több, mint amikor én kezdtem dolgozni. Nem kell mindenkinek kórházban megragadni, mint ahogy én tettem, de én ott szerettem lenni. A betegágy mellett. A kórház egy nagy család, és boldog vagyok, hogy van egy ilyen családom is.
És mit üzenne azoknak, akik pedig az önkénteskedésen gondolkodnak?
Azt, hogy bátran vágjanak bele, mert sokkal többet fognak kapni, mint amennyit adnak, és szerintem nagyon sokat formálja, jobbá teszi az embert. Nagyon sokat tanít, nagyon sokat ad. Talán egy Fekete István idézettel tudnám ezt a legjobban érzékeltetni.
Lám, jó jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.”
