Kommunikáció a beteg szempontjából
Igen változatosak a tényezők, amelyek az idős páciensek részéről valamilyen módon korlátozhatják az orvos-beteg közti kommunikációt : adódhatnak akár az idősebbek vallási és kulturális hátteréből, valamint eltérő szóhasználatából is. De a korkülönbségből és a gondolkodásmódból adódó eltéréseken túl vannak az információátadást közvetlenül gátló elemek is, mint például az érzékszervi hiányosságok és a feledékenység.
Megint más típusú korlátozó tényező a szituációs szorongás, amely a vizsgálati helyzetből adódik: a beteg tudatában van szellemi és fizikai képességeinek hanyatlásával, ezeket azonban szégyelli, titkolja. És bár a kor előrehaladtával ezek szinte kötelező velejárói az idős kornak, a beteg mégis csak azt meséli el, amit nem tart fájdalmasnak vagy kínosnak a tünetei közül. Az idős férfi betegek például nem szeretnének "gyengének"mutatkozni és túl sokat panaszkodni. Ilyen esetekben válhat szükségessé a hetero-anamnézis, vagyis a családtagoktól, hozzátartozóktól nyerhető információk. Ezek sok esetben megbízhatóbbak lehetnek, mint a páciens saját szavaival leírt kórtörténet, krónikus állapotú betegeknél pedig ez lehet a legmeghatározóbb információforrás.
Kommunikáció az orvos részéről
Az orvos-beteg kommunikáció sikerességében az előbb említett tényezőkön kívül hatalmas szerepet játszik az orvos egyéni viszonyulása pácienséhez. Az orvos hozzáállása leginkább az életkorától, személyes tapasztalataitól és a korábban látott mintáktól függ.
A 20. század hatvanas éviben egy negatív sztereotip modell uralta az orvosok gondolkodását: úgy gondolták, hogy az idős betegek kezelése időigényes, beszédjük követhetetlen, terápiájuk pedig "nem jó befektetés". Nagyjából egy évtized múlva jelent meg az "age-izmus" gondolata, amely szerint az idős betegekhez úgy viszonyultak, mint a kisgyermekekhez, akik már nem teljes értékű tagjai a társadalomnak. Ez a szemléletmód is negatívan és távolságtartóan viszonyul a kezeléshez.
Bár van még hova fejlődni, a közvélemény szemében az idősek iránti tisztelet, élettapasztalatuk és áldozatkészségük elismerése jelentősen nőtt a hatvanas, hetvenes évekhez képest. Fontos, hogy az orvosok felismerjék, hogy az idősek más problémákkal küzdenek és másképpen fogalmazzák meg ezeket a panaszokat, mint a társadalom fiatalabb tagjai. Éppen ezért a fiatalabb kezelőorvosok számára különösen lényeges, hogy megfelelő empátiával és türelemmel hallgassák végig az ilyen betegeket. Kezelésük sokszor kihívást jelenthet, éppen ezért hasznos, ha a gyógyítók igazodnak a számukra szokatlan kommunikációs stílushoz.
Érdemes leszögezni, hogy az idősek elnevezés nem egy homogén csoportot jelent, nem csupán egy "öregségre ítélt társadalmi réteget", amelynek tagjai passzív elszenvedői az idő múlásának. Tenni akarással és aktív részvétellel pozitív eredmények érhetőek el az ő testi és lelki egészségi állapotukban is.
Tanácsok a sikeres kommunikáció elérése érdekében
Az anamnézis felvétele a felnőtt pácienseknél minden életkorban hasonlóan történik, ám az idősebb betegeknél vannak kiemelt jelentőségű pontok. Egyik legfontosabb, hogy az imént említett kommunikációs nehézségek miatt a kórtörténet felvétele hosszadalmasabb lehet, ezért célszerű több találkozásra is lehetőséget teremteni.
Fontos, hogy a doktor ne kezelje kisgyermekként az idős pácienst, hiszen az öregkornak nem kötelező velejárója a szellemi leépülés. Orvosként célszerű konkrétan és érthetően fogalmazni, valamint megfelelő tempóban beszélni. Végezetül pedig fontos, hogy a szakember lehetőséget biztosítson a visszakérdezésre, hogy a beteg elmondhassa esetleges kételyeit. Viszont nem szabad átesni a ló túloldalára sem: vannak betegek, akik alig igénylik ezeket az apró figyelmességeket, ők akár kellemetlenül is érezhetik magukat ilyen helyzetben.
Tanulságként elmondható, hogy az idősebb páciens és orvosa közti sikeres kommunikáció kulcsa és egyben feltétele is a sikeres diagnózisnak és terápiának. Ez a sikeresség azonban kizárólag a két fél hatékony együttműködésével érhető el, melynek alapja az empátia és a figyelmesség.
