Egy amerikai kutatás megerősíti a magyar tapasztalatokat: a járókelők által látott szívmegállás túlélése drámaian nő, ha a segítségnyújtó telefonon utasításokat kap egy szakképzett újraélesztőtől. Magyarországon bevett szokás, hogy a mentők kiérkezéséig a diszpécser utasításai alapján az eset szemtanúja újraélesztést végez.
Az amerikai tanulmányban több mint 2 ezer kórházon kívül történt szívmegállásos esetet vizsgáltak és arra jutottak, hogy a szívmasszázs megkezdéséig eltelt idő az újraélesztési protokoll és az új, telefonos támogatói program bevezetéséig átlagosan 256 másodperc volt, utána viszont ez az idő 212 másodpercre rövidült. Ez nem tűnik soknak, de igazából jelentős különbség.
A kutatócsoport vezetője, Dr. Bentley J. Bobrow, Arizona állam egészségügyi szolgálatának munkatársa szerint a projektet az újraélesztés számos aspektusának jelentős javulásával, és ami még fontosabb, a túlélési arány 31,8 százalékos javulásával hozták összefüggésbe. Azoknak a túlélőknek a száma is 40 százalékkal növekedett, akik neurológiai sérülés nélkül kerültek kórházba.
Utasítások a telefonban
Az elemzésben a kutatók 2334 kórházon kívül történt hirtelen szívmegállást elemeztek, amelyek 2010 októbere és 2013 szeptembere között történtek az Arizona állambeli Phoenix-ben. A betegek 64 százaléka férfi volt, átlagos koruk 63 év. Az esetek közül 798 a program bevezetése előtt, 1536 pedig azután történt. A vizsgálatba csak olyan páciensek kerültek be, akiket a mentősök olyan szívmegállás után kezeltek, amelynek ők maguk nem voltak tanúi.
A programcsomag két sürgősségi diszpécserszolgálatot, 250 diszpécsert, 30 mentőállomást és 22 fogadó kórházat foglalt magában. Alapjául az American Heart Association újraélesztési alapelvei szolgáltak, és specifikus protokollokat, képzési modulokat, a vészhívások rögzítését és kiértékelését is tartalmazta.
A diszpécserek a képzésnek megfelelően minden hívásnál feltették a kérdést: a beteg eszméleténél van-e, és normálisan lélegzik-e. Az utasításokat akkor adták ki, ha mindkét kérdésre nemmel válaszolt a hívó. Ezután elmagyarázták, mi a teendő, és megmondták a hívónak: tegye félre a telefont, majd hangosan számolja a mellkasi kompressziókat egytől tízig. Ezután vegye vissza a telefont, hogy megtudja, kell-e bármit módosítani az eljáráson, és folytassa a kompressziókat, valamint a hangos számolást, amíg a mentő megérkezik. A számolás a hívás felvételén is hallható volt, így lehetett a kiértékelés során eldönteni, hogy a diszpécsereknek világosabb utasításokat kellett volna-e adniuk.
Nagyobb a túlélés esélye
A program bevezetése előtti első fázisban az esetek 43,5 százalékában fogtak bele a szemtanúk az újraélesztésbe, míg a program bevezetése utáni második fázisban ez az esetek 52,8 százalékában történt meg. Az újraélesztő készülékkel sokkolható szívritmussal rendelkező betegek esetében az első fázisban 24,7 százalék, míg a másodikban 35,0 százalék volt a túlélési arány. A teljes túlélési arány az első fázisbeli 9 százalékról 12 százalékra nőtt. A neurológiai funkciók jó állapota a teljes betegpopulációban 5,6 százalékról 8,3 százalékra emelkedett, míg az újraélesztő készülékkel sokkolható ritmussal rendelkezők esetében 17,1 százalékról 28,8 százalékra nőtt.
A kutatók szerint ez az első, nagy esetszámmal dolgozó tanulmány, amely egy a legújabb alapelveken alapuló, és több mentőszervezetnél is bevezetett újraélesztési program eredményeit vizsgálja. A szakértők hozzáteszik: 12 éve Arizonában még csupán 2 százalék (!) körül volt a szívmegállást túlélők aránya, most azonban a mentő-diszpécserek nem esnek pánikba a szívmegállásról szóló vészhívások esetén, hanem lehetőségnek tekintik, hogy megmentsék a beteget, tudva, hogy ők az egyik legfontosabb láncszem.
