Az időskori depresszióról viszonylag kevés szó esik. Az aktív dolgozók, vagy fiatalok esetében a depresszió megnyilvánulása előbb-utóbb egyértelművé válik, de a nyugdíjas korosztály érzéseit nem mindig veszik észre. Evelyn a Baycrest oldalán meséli el személyes történetét.
Evelyn Burns-Weinrib története
„Azért osztom meg a történetemet, mert most az idősek mentális egészségügyi kérdéseinek szószólója vagyok. Azt akarom, hogy a depresszióról szóló vita az asztalra kerüljön, ne söpörjük a szőnyeg alá.
Már előfordult depresszió a családomban. Apám depresszióban szenvedett, és amikor fiatal lány voltam (négy gyerek közül én vagyok a legidősebb), mindig arról beszélt, hogy milyen rosszul érzi magát. Akkoriban keveset tudtak a mentális betegségekről az orvosok, de én láttam, hogy valami nagyon nincs rendben, viszont fogalmam sem volt, hogyan segítsek neki. Apám végül 82 éves korában életét vesztette.
Gyerekkoromban energikus és sportos voltam. A középiskola után a tanárképző főiskolára már házas nőként és két gyermek anyjaként érkeztem. Az első házasságom válással végződött, és a második férjem meghalt. Aztán 65 évesen, 35 év tanítás után kénytelen voltam nyugdíjba vonulni.
Aktívból passzív, egészségesből beteg
Annak érdekében, hogy aktív és elfoglalt maradjak, elkezdtem önkénteskedni. 12 éve vagyok önkéntes a Baycrestben. A kávézóban, a palliatív osztályon és az ápolási otthonban is dolgozom.
A 70-es éveim közepén azonban neuropátiát diagnosztizáltak nálam, egy olyan betegséget, amely a lábam idegeit érinti, és megnehezíti a járást. El kellett kezdenem botot használni a járáshoz. 78 éves voltam, amikor úgy éreztem, kezdem elveszíteni az irányítást az egészségem és az életem felett. Független nőként azt láttam, hogy romló egészségem nem hagy számomra semmi előremutatót, amire számíthatnék a további életem során. Nem akartam másoktól függővé válni, vagy tehernek érezni magam a családom vagy a barátaim számára.
A depressziós tüneteim súlyosbodtak, és ott tartottam, hogy egy egész évet töltöttem az öngyilkosságom tervezésével.
Azzal kezdtem, hogy elajándékoztam a dolgaimat, végső változtatásokat hajtottam végre a végrendeletemen, és meghatároztam a hagyatékom további sorsát. A neuropátia miatt kénytelen voltam lemondani szeretett kutyámról, Angelről is… Ez a döntés nehéz volt, mert Angel állandó társam volt, 10 évig önkénteskedett velem. Ezután átadtam az önkéntes osztályon egy listát azokról a telefonszámokról, amelyeket fel kell hívniuk arra az esetre, ha egy nap nem jönnék dolgozni.
Úton a másvilág felé?
Egy csütörtök este aztán valóban megpróbáltam öngyilkos lenni. Mivel nem sikerült, kórházban kötöttem ki. A kezelés végül olyannyira hatékony volt, hogy talpra állított fizikailag és lelkileg is, és visszatérhettem a munkába.
El kell mondanom, hogy nagy bátorság kellett hozzá, de újra önkénteskedem a palliatív osztályon. Olyan emberekkel beszélek, akik halálos betegek és gyakran fájdalmaik vannak. Néhányan még mindig elég fiatalok, és tiszában vannak vele, hogy haldokolnak, de minden nap küzdenek az életért. A szenvedélyük az élni akarással olyan tiszteletet mutatott nekem az élet valódi értéke iránt, amit korábban elképzelni sem tudtam. Megváltoztam.
Nem szedek gyógyszert a neuropátiámra. Ehelyett szembenézek a fájdalmammal, és dolgozom rajta. Továbbra is használom a botomat, de ha kerekesszékre lesz szükségem, szerzek magamnak egy elektromos robogót, és a lehető legjobban kezelem majd azt a helyzetet is. Már nem félek segítséget kérni, amikor szükségem van rá.
És továbbra is minden nap beszélek a kiszolgáltatott idősekkel. 81 éves vagyok, és első kézből ismerem a kihívásokat, amelyekkel szembesülnek, és azt az érzést, amikor elveszíthetik az irányítást az életük felett.”
