Milliók játsszák a világon azt a háborút, amelynek hadizsákmánya a gyerek. Iszonyú szülői indulatok szabadulnak föl a válások során, és a kultúrált búcsú mellőzésével hatalmas fegyver a tartásdíj. Többnyire a sértett, megbántott, keserű nők kezében, akik már nemcsak fizettetni, hanem megfizettetni akarnak. Borul a család ezért vagy azért, szenvedjen legalább az a férfi is. Hát szenved valóban.
Megrokkan anyagilag, hiszen a mindennapi joggyakorlat a lakást és a gyerekeket többnyire az anyának ítéli, függetlenül attól, hogy melyik fél igényli a válást. Így aztán az apa az, aki kénytelen újrakezdeni az életét, nulláról. Lakást, bútort, megélhetést kell teremtenie, alig több mint fél fizetésből. És ez csak a dolog forintos része. Az igazi törést általában az jelenti, hogy az apa által is szeretett gyerek vagy gyerekek mindennapi közelsége egy csapásra megszűnik. Nincs esti hancúrozás, fürdetés, mese, hétvégi kirándulás. Helyette veszekedés, huzakodás által kiharcolt láthatás, amelynek során szótlan, rémült, körömrágóssá vált gyerek kapaszkodik az apa kezébe.
Bírói vélemény, hogy a tartásdíj-perekkel kapcsolatos törvényi háttér már jó ideje újraszabályozásra vár. A jogászok hasztalan igyekeznek bosszúszomjas ügyfeleiket olyan döntésre sarkallni, amely a gyereknek a legjobb, a két szülőnek pedig hosszútávon is elfogadható. Buzgalmukat sokszor mégsem koronázza siker. Tart az ádáz kötélhúzás, többnyire csak szóban, a "gyerekért". Valójában az apa és anya egymásnak akar sebeket osztani. Pedig a legrosszabb megegyezés is hasznosabb, mint száz bírói ítélet. Manapság az átalakult életkörülmények két újfajta apatípust hoztak létre. A vállalkozó apa és a munkanélküli apa speciális probléma a mai joggyakorlatban azzal együtt, hogy általánosítani nem lehet. Hiszen van, hogy a milliomos apa igyekszik kisemmizni a családját, a munkanélküli pedig segélyéből is játékot vesz a kisfiának.
A jogi gondot mindkét esetben a felek megfoghatatlansága okozza. Az ellenőrizhetetlen jövedelmi viszonyok miatt, ha vállalkozó az apa, a bíróság a tartásdíj-megállapítás során eleve nem az adóbevallást veszi figyelembe, hanem környezettanulmány segítségével dönt. A különélő emberek gondjai megkétszereződnek, anyagi és lelki értelemben egyaránt. Két háztartás többe kerül, mint egy, és a gyakorlatban gyakran kiderül, hogy feszültségektől terhes, de közös családi asztal után is vágyakozhat az ember. Kinek nehezebb? Az asszonynak talán? Hiszen megkapott mindent: gyereket, lakást, bútort, még tartásdíjat is. De az esetek többségében kiderül, hogy az amúgy sem nagykeresetű férj fizetésének 40-50 százaléka úgyszólván semmire sem elég, ha a kicsikkel egyedül kell küszködni. Arról nem is beszélve, ha az apa nem fizet.
A tartásdíjra kötelezett apák a válás után félemberek. Gondjaikkal az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesülete foglalkozik. Elnökük, dr. Hegedűs István így nyilatkozott: "Európában már mindenhol, a szomszédos országokban is megváltoztak az ötvenes évek szemléletén alapuló szabályok. Azt szeretnénk, ha nálunk is fő szabállyá válna a közös szülői felügyeleti jog, és az elvált apát nem rekeszthetnék ki a gyerek életéből. A tartásdíjként legföljebb a mindenkori jövedelem 30 százalékát lehessen levonni, nálunk ez jelenleg 40-50 százalék, két-három gyerek esetén. Sem a gyereknek, sem az anyának nem érdeke, hogy az apa lecsússzon, lakását, munkáját is elveszítse. Elfogadhatatlan, hogy a létminimum alatt élő szülőtől is vonhatnak tartásdíjat. Felvetődött, hogy a szülő, aki a tartásdíjat kapja, ha ezt a másik igényli, számoljon el ezzel az összeggel. És például a nyári szünetben, amikor a gyerek a másik szülőnél van, szüneteljen a tartásdíjfizetés."
Értelmes és jó ötletek. Megvalósulásukhoz nem kéne okvetlen törvényre, írott szabályra várni. A jó szándék mindezt előbb is létrehozhatja. Amint azt filmrendező barátom esete is bizonyítja. Őt idézem: "Amikor a feleségem közölte, hogy beleszeretett valakibe és válni akar, fehérember módjára viselkedtem. Megegyeztünk. A lakás az enyém maradt, inkább pénzt adtam, hogy vehessen magának egy másfél szobásat. Egyet kötöttem ki, hogy itt a közelben legyen, a gyerek miatt. Kilencéves Zsófi lányomtól nem voltam hajlandó elválni, csak az asszonytól. Tudtam, hogy a gyerek mindkettőnkért egyformán rajong, fontos volt hát, hogy egyikünkről se kelljen lemondania. Abban állapodtunk meg, hogy Zsófinak nálam is, nála is lesz egy fél szobája, egy hétig itt, egy hétig ott lakik majd. Az apás hetek és anyás hetek remekül beváltak, a gyerek mondhatni törés nélkül, szinte játékosan élte meg ezt az egészet. Az iskola mindkét lakáshoz közel van. Ezzel a megoldással tartásdíjról ugyan nincs szó, ám én jobban keresek, mint az anyja, úgyhogy mindig megbeszéljük, mire van Zsófinak szüksége: ruha, tanszer, bicikli, görkori, egyebek, és ami kell, azt együtt kiválasztjuk és én megveszem. Szóval így is lehet. Hogy nem fájt-e nekem? Hát dehogynem. Akit elhagynak, az szenved. De ez nem ok arra, hogy gyűlölködjek, bosszút álljak és tönkretegyem Zsófi életét. Úgy gondolom, ez az utóbbi igazán nem pénzkérdés."
