"Kislányom nyolchónapos. Néhány hete teljesen megváltozott: nem játszik már olyan nyugodtan egyedül, mint eddig, fél az idegenektől, és éjszaka is felriad és sír. Azért furcsállom ezt, mert semmiféle változás nem történt sem a környezetében, sem a napirendjében, és én sem bánok vele másként, mint ahogyan eddig."
A változás nem kívül keresendő, hanem a baba "fejében". A gyerekek életük első félévében általában csak kellemetlen fizikai ingerre válaszolnak sírással, nyugtalansággal. A nagyobbak számára félelmetes dolgok (sötét, ijesztő állatok, idegen emberek) önmagukban nem fakasztják sírva a kicsiket. Csak fájdalom, nagy zaj, erős fény vagy a testi egyensúly elvesztése miatt szoktak elkeseredni, és persze akkor, ha egy kis odabújásra vágynak. Ebben a korban még szinte mindegy, hogy ki siet a segítségükre: amint a kellemetlenség megszűnik, újra szép az élet.
Fél éves kor után megváltozik a világ: megjelenik a baba életében az igazi szorongás. Ha az anya távol van, a kicsi nem érzi magát biztonságban, mert felismerte, hogy a mama az, akire mindig számíthat, akire szüksége van. Az anya (vagy más állandó gondozó) ettől az időszaktól kezdve felcserélhetetlenné válik. Ez a viselkedés általában nyolchónapos korra alakul ki, ezért a szakirodalom "nyolchónaposok félelmének" is nevezi. Nevelőotthonban felnőtt kisbabáknál vagy olyan babáknál, akik sokat voltak kórházban életük első félévében, nem figyelhető meg ez a szorongó jelenség, mivel nem tudtak egyszemélyes kapcsolatot kialakítani: mindig más gondozta, esetleg más szeretgette őket. Családban nevelt csecsemők azonban újra és újra egy és ugyanattól a személytől kapják meg a gondoskodást és szeretetet, így van kihez kötődjenek, és érzik: van kire számítsanak. Látszólag sokkal jobb a helyzet a "nem kötődő" gyerekekkel, hiszen kevesebbet sírnak, jól eljátszanak magukban, szívesen veszik bárki idegen közeledését. Valóban kényelmesebb egy ilyen gyerekkel együtt lenni, de a távoli jövő kilátásai már korántsem biztatók. Ugyanis aki csecsemőkorában nem kötődik senkihez, aki nem éli meg a biztonságot nyújtó szeretetkapcsolatot, az később sem fog boldogulni embertársaival. Nagy az esélye arra, hogy kötődési problémái egész életén át kísérni fogják. Nehezen talál párt, vagy éppen sűrűn váltogatja partnereit, nehézségekre számíthat házasságában, és gyermekeivel való kapcsolata sem lesz éppen rózsás.
Ezért fontos tehát a hónapokig kórházban ápolt csecsemőt rendszeresen látogatni, sőt, a legjobb, ha az édesanya is befekszik a kórházba a kisbaba mellé, és ő gondozza, szoptatja gyermekét. Nagyon sokat segít a csecsemőotthonokban és bölcsődékben kialakított saját gondozói rendszer, ami lehetővé teszi, hogy a gyermek egy gondozónőhöz kötődjön. Ha egy nyolchónapos csecsemő félelmet mutat anyja távollétében vagy idegenek társaságában, akkor ez nem azt jelenti, hogy valamit elrontottunk, hanem éppen az ellenkezőjét: mindent megtettünk azért, hogy gyermekünk elérjen egy magasabb érzelmi fejlettségi szintre.
Tudom, hogy nehéz ezt a korszakot higgadtan átvészelni, de megéri! Ha a gyermeket továbbra is biztosítjuk a szeretetünkről, akkor megkönnyítjük azt a folyamatot, amit a szülőről való leválásnak nevezünk. Két-három éves korában bátrabban fog ismerkedni környezetével és idegenekkel is, mivel tudja, anya mindig ott van a háttérben, és baj esetén számíthat rá. IV. évf. / 4. szám
