HáziPatika.com: Egy korábbi előadásában azt mondta, "a halál vezető tabu a világban". Ön szerint ez pontosan miben nyilvánul meg? Nem tudunk, akarunk róla beszélni? Nem tudunk jól gyászolni?
Révész Renáta Liliána: Nemcsak hogy beszélni nem akarunk a halálról, gondolni sem szeretünk rá. Régen nagyon jól tudták az emberek, hogy az élet véges, erre vonatkozott a memento mori kifejezés, ami annyit jelent: emlékezz a halálra. Természetesen ezt nem úgy kell értelmezni, hogy emlékezzünk és rettegjünk, inkább úgy, hogy emlékezzünk és éljünk. A legtöbben azt hiszik, még nagyon sok idejük van hátra, így túlságosan távlati célokat fogalmaznak meg. Majd ha nyugdíjas leszek, ráérek ezzel foglalkozni, addig csak gyűjtök, szokták mondani - de a tervek nem feltétlenül valósulnak meg, a halál törvénye ugyanis az, hogy bárki, bármikor távozhat. A céljaink nagy részét meg kellene próbálnunk a jelenben elérni, nem szabad mindent a jövőre hagyni.
A halállal való kapcsolatunk hiányának másik fontos része az állandó fiatalságkultusz: igyekszünk tagadni az elmúlást, fiatalok maradni, és nem gondolni az öregedésre. Aki azonban nem gondol rá, azt váratlanul éri például a szerettei halála, mintha addig ez a jelenség nem is létezett volna. Mi, szakemberek ezért szorgalmazzuk, hogy legyenek prevenciós előadások az óvodákban, iskolákban - így ugyanis nem a krízisben kellene megértenie a gyerekeknek, mi a halál, a gyász, hanem krízis nélkül is kialakulhatna bennük egy rendezett viszony.
HáziPatika.com: Mit tapasztal, mennyire nyitottak erre a magyarországi intézmények?
R. R. L.: Jelenleg az az elterjedt társadalmi nézet, hogy óvjuk meg ettől őket, ráérnek majd később elmélyedni a kényes témákban. Amikor azonban hirtelen adódik egy helyzet, amely miatt a gyerekek idejekorán szembesülnek a halál létezésével, és az intézményeknek lépniük kell, kapkodni kezdenek, nem tudják, hogy mit csináljanak. Ilyenkor szoktak elhívni engem előadást tartani, esetleg megpróbálnak segítséget kérni az óvoda- vagy iskolapszichológustól. Régen egyébként senkinek nem jutott eszébe, hogy a gyerekeket távol kellene tartani a haláltól, tudták, hogy be kell vezetni őket az életbe, aminek ez is a része. Ezért vitték el például őket temetésre is, hogy lássák, megértsék, mi történik ott.
HáziPatika.com: Akkor tehát ön szerint el lehet vinni temetésre egy gyereket?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
R. R. L.: El kell vinni. Ha kapcsolatban volt az elhunyttal, akkor ki kell fejeznie az együttérzését, el kell búcsúznia tőle. Ez nagyon fontos része annak, hogy az adott személy meghalt, hogy már nincs a testében. A legtöbb szülő egyébként nem feltétlenül ott hibázik, hogy nem viszi el a gyereket a temetésre, hanem ott, hogy elviszi ugyan, de nem készíti fel rá, nem mond neki semmit.
HáziPatika.com: Egy gyereknek hogyan lehet megfelelően beszélni a halálról?
R. R. L.: Őszintén, és nem drámaian. Nagyon fontos, hogy ne izguljunk, mert azt rögtön megérzik. Mivel a halál még mindig ugyanolyan tabu, mint a szex, a szülők többsége rögtön feszengeni kezd, ha szóba kerül. Sok édesanya és édesapa vallotta már be nekem, hogy szoronganak a témától, és úgy érzik, ezt a gyerekbe is beültették. Ezért lenne jó, ha az intézmények is mernének beszélni róla, mert úgy nemcsak a szülőn múlna, fel tudja-e készíteni a gyereket, vagy sem.
HáziPatika.com: Tudna egy példát mondani, hogyan mondja el a szülő, hogy az egyik családtag, barát elhunyt?
R. R. L.: Kezdheti úgy, hogy elmondja, gyerekként ő mikor találkozott először a halállal, vagy, hogy mennyire fájt neki, amikor bekövetkezett egy gyászesemény. Természetesen nemcsak a fájdalomról kell szót ejteni, hanem arról is, hogy a halál az élet egyik szabályszerűsége, mert az élet múlékony, és igen, megtörténik, hogy valakiből kiszáll - ezt jelenti a halál, hogy az a valaki már nincs a testében. Ha pedig nincs a testében, akkor el kell búcsúzni a testtől, ezt szimbolizálja a temetés. Ma már egyébként nagyon jó gyerekkönyvek vannak a témában, amik segíthetnek egy ilyen beszélgetés során.
HáziPatika.com: És mi a helyzet akkor, ha valaki öngyilkos lett? Azt hogyan közölje a szülő?
R. R. L.: Az öngyilkosság dupla tabu, még mindig olyan hiedelmek, jellemzések kapcsolódnak hozzá, hogy szégyellni kell. Nagyon sokan balesetként említik, vagy nem is beszélnek róla külső köröknek, és így persze a gyereknek sem. Ez azonban hazugság, és nem a kegyes fajtából. Igenis el lehet mondani a gyereknek, hogy mi történt: hogy az adott személy azért lett öngyilkos, mert szomorú vagy beteg volt, és már nem akart élni. Viszont hangsúlyozzuk, hogy ez nagyon rossz döntés, és ha adódnak is nehézségek az életben, mindent meg lehet oldani.
Volt egyébként egy olyan esetem, ahol valaki csak felnőttként tudta meg, hogy egy rokona öngyilkos lett. Elhiheti, mennyire nehéz volt ez számára, hiszen nem azt gyászolta meg, ami történt. A nevelésnek nem az az útja, hogy állandóan óvjuk a gyerekeinket. A nevelés azt jelenti, hogy felkészítjük a világgal való szembenézésre.
HáziPatika.com: Miért lett önből gyásztanácsadó?
R. R. L.: 12 évesen vesztettem el az édesapámat, ami nem volt könnyű időszak, de olyan segítő környezet vett körül, hogy már akkor, szinte még gyerekként elrendezett viszonyom lett a halállal - ez talán megágyazhatott a későbbi érdeklődésemnek. Édesanyám szülésznő, tipikus alföldi családban nőtt fel, rítusaikban, gondolkodásmódjukban nagyon közel voltak a hagyományos kultúrához. Édesapám halálát is úgy beszélte meg velem, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: elmondta, hogy beteg volt, és jobb neki így, hogy elment. Engedte, hogy a gyásza kifejeződjön, sokat sírt, és elvitt a temetésre is.
A konkrét érdeklődésem egyébként az egyetemen kezdődött. Akkor még nagyon vallásos voltam, és a vallásos emberek számára a rítusok, például a mise miatt is egyértelmű volt, hogy gondolkodunk a halálról. Egy idő után az is érdekelni kezdett, más kultúrák hogyan viszonyulnak hozzá, így a teológia mellett beiratkoztam pszichológiára és kulturális antropológiára is. Mítoszokkal, a hitvilággal foglalkoztam, és rengeteg dolgozatot írtam a halálfélelemről. A legtöbb emberből ez persze megdöbbenést váltott ki.
HáziPatika.com: Megdöbbenést?
R. R. L.: Csodálkoztak, egy olyan vidám lány, mint amilyen én vagyok, hogy foglalkozhat egy ilyen rémisztő és fájdalmas dologgal. Szerintük ez óriási ellentmondás. Csak nevettem a reakciójukon, mert engem nem szomorított el, sőt, kimondottan izgalmasnak találtam a témát. Máig nagyon fontosnak tartom egyébként, hogy megmutassam, lehet úgy csinálni ezt a szakmát, hogy nem omlok össze - de kizárólag akkor, ha vidáman telnek a napjaim. Nem csak papolok róla, tényleg nagyon szeretek élni. Nem azzal töltöm az időmet, hogy ülök otthon a sarokban, és sírok az eseteimen.
HáziPatika.com: A pácienseire milyen hatással van az ön személyisége?
R. R. L.: Nagyon hálásak, hogy ilyen vagyok. Azt mondják, az erőm, a derűm már önmagában segítség. Szeretik, hogy tudok anélkül beszélni a halálról, hogy elcsuklana a hangom, szeretik, hogy meg tudom hallgatni, meg tudom tartani őket.
HáziPatika.com: Ezért lehet több egy gyásztanácsadó, mint például egy szerető családi, baráti környezet? Mert meg tudja tartani a gyászolót?
R. R. L.: Mind a felnőttek, mind a gyerekek azt hangsúlyozzák, hogy nálam, velem lehet beszélni a gyászról. Az a közeg ugyanis, amiben élnek, általában nem bírja nézni a fájdalmukat, nem bírja hallgatni az újra és újra felidézett emlékeket. Én nem rendülök meg, nem képedek el a kínzó kérdésektől. A gyerekekkel például játszom, főleg feszültségoldó játékokat, amiknek a segítségével kiadhatják magukból az érzelmeket, fel tudják dolgozni a történteket. Ilyenkor vagy a halál szerepét veszik fel, vagy csak közel kerülnek hozzá, például meggyilkolnak valakit, de a pusztítás, a háborúzás is jellemző. Ritka, hogy otthon, családi körben akár csak hasonlót is elő lehetne adni. A felnőtteknél pedig különféle feladatok vannak, de segíthetik a gyász előrehaladását bizonyos lépések, mint az emlékező rítusok, amelyeket a gyászolónak kell megalkotnia.
HáziPatika.com: Honnan tudhatjuk, hogy mikor érdemes szakemberhez fordulni?
R. R. L.: Nagyon változó, ki mikor keres fel. Sokan már a konkrét haláleset előtt eljönnek, hogy felkészüljenek, így akarják ugyanis megelőzni, hogy összeomoljanak a tragédiától. Olyan is van, aki egy régebbi gyászt szeretne feldolgozni. Ami biztos, hogy soha nem késő belekezdeni a terápiába. Egyik páciensem 80 éves is elmúlt már, amikor bejelentkezett hozzám, és később rájött, hogy működnek a tanácsaim. Bizonyos dolgokat meg kell tenni, bizonyos terheket le kell rakni, mert amíg ezek nincsenek meg, nem halad előre a gyászfolyamat.
HáziPatika.com: Ha egy szerettünk, ismerősünk gyászol, hogyan segíthetünk neki a leghatékonyabban?
R. R. L.: Bár a gyászoló maga is szeretne jobban lenni, bizonyos ideig egyszerűen nem képes rá, mert alig él, és a gyógyulását sem belülről, sem kívülről nem lehet sürgetni. Ne hajtogassuk tehát, hogy most már legyél túl a dolgon, most már gyere velünk ide meg oda. Ugyanakkor ne is mondjunk le róla! Hívjuk el konkrét programokra, vigyünk neki egy tál süteményt, akárhányszor utasít is vissza minket. A gyászfolyamat ugyanis halad, és egy idő után már biztos, hogy igent fog mondani, el fogja fogadni a segítségünket. A gyászolók legtöbbször azt fájlalják, hogy az elején mindenki ajánlkozik, később azonban eltűnnek a jóakarók. Az okosnak szánt tanácsokat is hanyagoljuk, mert a gyászoló nem tanácstalan, hanem erőtlen.
HáziPatika.com: 2018-ig a Tábitha gyermekhospice-házban is dolgozott, és olyan családokkal foglalkozott, akiknek a gyermeke palliatív, azaz életvégi ellátásra szorult. Ilyen esetben azonban nem a klasszikus gyászfeldolgozásról van szó, hanem a veszteségre való felkészülésről.
R. R. L.: Ez az elővételezett gyász, amelynek lényege, hogy tudom, hogy közelít egy hozzátartozóm halála, és ezért már el is indulok a gyászfolyamat útján. Be merem vallani magamnak, hogy egy idő után ő már nem lesz, hogy a temetése, a hiánya, a nélküle töltött mindennapok mennyi fájdalommal fognak járni. A szeretett személy betegsége csak erősítheti a veszteség érzését, mert az állapota miatt már nem képes bizonyos funkciókat betölteni, nem tud velem sétálni, összebújni, nem tud többé a férjem, a feleségem, a gyerekem lenni. És mivel le kell mondani bizonyos dolgokról, a gyászfolyamat is elindul.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megspóroljuk a gyászt, mintha előre letennénk egy vizsgát. Amikor elveszítjük a szeretett személyt, ugyanúgy gyászolunk, csak előbb kezdődik meg a folyamat. Még az sem biztos, hogy kisebb lesz az intenzitása, kevesebb fájdalommal fog járni.
HáziPatika.com: Mit tapasztalt, mennyire voltak együttműködőek a szülők?
R. R. L.: Többen fogadták el a segítséget, mint akik nem, és aki elfogadta, utólag megértette, hogy mekkora jelentősége volt a terápiának. Nem maradt tagadásban, hanem felkészülten tudott ott lenni, annál a nagyon fontos eseménynél. Nem a feszültségét adta át a haldokló gyerekének, hanem a segítőkészségét, és képes volt szépen elengedni őt.
HáziPatika.com: Sokan úgy gondolják, hogy valakinek az elvesztését soha nem lehet kiheverni, hogy a gyász mindig velünk marad. Ön mit gondol erről?
R. R. L.: Nem értek vele egyet. Ha valaki egész életében gyászol, az nem dolgozta fel a veszteséget. Úgy kell elképzelni ezt, mint egy sebet. Előbb-utóbb begyógyul, de a nyoma megmarad, és bár néha sajog, nem fájhat ugyanúgy egy vagy tíz év után. Ezt jelenti a feldolgozott gyász: az elhunyt hiánya időről időre előjön, de nem ott tartunk, ahol az első hónapokban. A gyászolók szenvednek is, amikor azt mondják nekik, hogy ezt nem lehet feldolgozni. Ez egy negatív szuggesztió, azt sugallja, hogy ne is dolgozza fel - amit viszont senkinek sem szabadna kívánnunk.
Ha már itt tartunk, az is tévhit, hogy az elvesztett hitvest örökké gyászolni kell. A házassági eskü is kimondja, hogy holtomiglan, holtodiglan. Tehát ha te meghaltál, akkor már nem vagy a párom, mert egy élőnek csak egy élő lehet a párja. Nagyon sok mese szól egyébként erről, hogy emlékeztesse az embereket: nem kell hű maradni a halotthoz.
HáziPatika.com: Meddig - ha szabad így fogalmazni - normális, egészséges gyászolni az elhunytat?
R. R. L.: Általában néhány hónap után már könnyebb, ha mégsem, akkor valami akadályozza a folyamatot - például az, hogy nem fogadtuk el a halált, nem küzdöttünk meg a veszteséggel. Értelemszerűen az első év a legnehezebb, ilyenkor ugyanis a gyászoló először éli meg, milyenek bizonyos ünnepek, évfordulók, események az elhunyt nélkül.
HáziPatika.com: Ha visszatekint az elmúlt évekre, mit gondol, melyik volt a legemlékezetesebb esete?
R. R. L.: Nem tudnék egyet kiemelni. Valakinek például volt egy gyászeseménye, ami miatt évekig nem aludt éjszaka, aztán a gyásszal való foglalkozásban ez nagyon hamar megváltozott. Egy másik esetnél az illető 20 évig nem volt képes kimenni az anyja sírjához, de végül közösen rájöttünk, hogy mi akadályozza. Az is óriási öröm nekem, amikor sikerül a veszteséget, a gyászt feldolgozni, és lesz belőle egy új kisbaba, egy új élet - szerencsére ezt is többször megtapasztalhattam a terápia során.
Legjobban: