A történet szerint, amikor egy békát közvetlenül forrásban lévő vízbe
teszünk, azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe tesszük, és lassan emeljük a
hőmérsékletet, nem veszi észre, és addig marad a vízben, amíg meg nem főzik. A
pszichológiai verzió szerint jól megfigyelhető, hogy elménk a környezet apró
történéseire – kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzéseire – nem reagál
sok esetben. Nem vesszük észre egy barátság meglazulását, egy szerelmi
kapcsolat elhidegülését és sok más fontos eseményt. Az agyunk valójában
folyamatosan trükközik, átalakítja a valóság érzékelését. Világszerte a
környezetvédők egyenlőségjelet tesznek a „megfőtt béka szindróma” és azon
emberek között, akik bármilyen okból nem hajlandók felismerni, hogy a Föld
egyre súlyosabb környezeti stressznek van kitéve. Az érdekesség
az, hogy ez nem csak az egyénekre, hanem akár társadalmakra is kivetíthető.
Ez vajon valóban így van? A biológia alátámasztja
ezt a feltételezést, vagy ez csak egy elv, amely nélkülözi a bizonyítást? Az Iflscience.com
cikke megkereste az erre vonatkozó tudományos kutatásokat.
A 19. században több különböző tudós
megkísérelte megválaszolni ezt a groteszk kérdést, alátámasztva az elméletet. A
modern kori kutatások azonban megcáfolják ezt. Először valójában a békák
gondolkodásra alkalmas agyterületét térképezték fel. Kutatva az
összefüggést, hogy hogyan reagálnak a forrásban lévő vízbe helyezésre,
Freidrich Leopold Goltz kivágta a békák mindkét agyféltekéjét, csak egy kis aktív
részt megtartva. Amikor a kísérlet során lassan megemelte a víz hőmérsékletét,
az "egészséges" békák (akik rendelkeztek mindkét agyféltekével) megpróbáltak
kiugrani a 42 fokos vízből. A működő aggyal nem rendelkező békák eközben a
vízben maradtak, alig mozogtak, amíg a víz el nem érte a számukra kritikus hőfokot.
Ekkor láthatóan érzékelték a veszélyt, azonban már késő volt. Egy tudós csoport a békák számára kíméletes
módszert választott, és egy kis darab parafára helyezte őket, nem közvetlenül a
vízbe. Az eredmény azonban ugyanaz volt, az állatok egy bizonyos hőmérsékleten
kiugrottak a közegből.
„A legenda bizonyíthatóan teljesen téves!” – állítja Victor Hutchinson, az Oklahomai Egyetem
biológia emeritus professzora. "Több
békafaj"kritikus hőmaximumait" számos kutató határozta meg. Ennél az
eljárásnál a víz hőmérsékletét, amelybe a békát helyezik, fokozatosan, percenként
1 Celsius fokkal emelik. Ahogyan fokozatosan emelkedik, a béka idővel egyre
aktívabb lesz, hogy felmelegedett vízből szabaduljon, amennyiben a tartály
mérete és nyílása lehetővé teszi a kiugrást.”
Lehet, hogy így nem túlságosan bizonyítható az
eredeti analógia, de tudományosan mindenképpen pontosabb. A metafora inkább abban
rejlik, hogy a béka igenis képes kiszabadulni a tartályból: ha azonban nincs
kiút, akkor az állat sorsa előre eldöntött dolog.
