Bebizonyították: a "megfőtt béka szindróma" valójában egy legenda

A történet szerint, amikor egy békát közvetlenül forrásban lévő vízbe teszünk, azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe tesszük, és lassan emeljük a hőmérsékletet, nem veszi észre, és addig marad a vízben, amíg meg nem főzik. A pszichológiai verzió szerint jól megfigyelhető, hogy elménk a környezet apró történéseire – kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzéseire – nem reagál sok esetben. Nem vesszük észre egy barátság meglazulását, egy szerelmi kapcsolat elhidegülését és sok más fontos eseményt. Az agyunk valójában folyamatosan trükközik, átalakítja a valóság érzékelését. Világszerte a környezetvédők egyenlőségjelet tesznek a „megfőtt béka szindróma” és azon emberek között, akik bármilyen okból nem hajlandók felismerni, hogy a Föld egyre súlyosabb környezeti stressznek van kitéve. Az érdekesség az, hogy ez nem csak az egyénekre, hanem akár társadalmakra is kivetíthető.

Ez vajon valóban így van? A biológia alátámasztja ezt a feltételezést, vagy ez csak egy elv, amely nélkülözi a bizonyítást? Az Iflscience.com cikke megkereste az erre vonatkozó tudományos kutatásokat.

Ez is érdekelheti

kisállat

Állati veszélyes mérgek – otthon is veszélyben lehetnek kisállataink

kutya

Így etessük a kölyökkutyát és kölyökmacskát

Kisállatok

Így mentsük ki a pincéből a békákat

kórházi haláleset

20 beteg halt meg az intenzíven, mert csökkentették a gyógyszeradagjukat

A 19. században több különböző tudós megkísérelte megválaszolni ezt a groteszk kérdést, alátámasztva az elméletet. A modern kori kutatások azonban megcáfolják ezt. Először valójában a békák gondolkodásra alkalmas agyterületét térképezték fel. Kutatva az összefüggést, hogy hogyan reagálnak a forrásban lévő vízbe helyezésre, Freidrich Leopold Goltz kivágta a békák mindkét agyféltekéjét, csak egy kis aktív részt megtartva. Amikor a kísérlet során lassan megemelte a víz hőmérsékletét, az "egészséges" békák (akik rendelkeztek mindkét agyféltekével) megpróbáltak kiugrani a 42 fokos vízből. A működő aggyal nem rendelkező békák eközben a vízben maradtak, alig mozogtak, amíg a víz el nem érte a számukra kritikus hőfokot. Ekkor láthatóan érzékelték a veszélyt, azonban már késő volt. Egy tudós csoport a békák számára kíméletes módszert választott, és egy kis darab parafára helyezte őket, nem közvetlenül a vízbe. Az eredmény azonban ugyanaz volt, az állatok egy bizonyos hőmérsékleten kiugrottak a közegből.

„A legenda bizonyíthatóan teljesen téves!” – állítja Victor Hutchinson, az Oklahomai Egyetem biológia emeritus professzora. "Több békafaj"kritikus hőmaximumait" számos kutató határozta meg. Ennél az eljárásnál a víz hőmérsékletét, amelybe a békát helyezik, fokozatosan, percenként 1 Celsius fokkal emelik. Ahogyan fokozatosan emelkedik, a béka idővel egyre aktívabb lesz, hogy felmelegedett vízből szabaduljon, amennyiben a tartály mérete és nyílása lehetővé teszi a kiugrást.”

Lehet, hogy így nem túlságosan bizonyítható az eredeti analógia, de tudományosan mindenképpen pontosabb. A metafora inkább abban rejlik, hogy a béka igenis képes kiszabadulni a tartályból: ha azonban nincs kiút, akkor az állat sorsa előre eldöntött dolog.