A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum új időszaki tárlata bemutatja, hogyan érhető tetten a változás az eszközök fejlődésében, miként fejlesztenek ki egyre speciálisabb eszközöket a folyamatosan növekvő sebészi repertoár elvégzéséhez, milyen szimbiózisban áll a biológiai és sebészeti tudás fejlődése, valamint az új műtéti eljárások kifejlesztése az eszközök fejlesztésével és tervezésével.
Az augusztus elejéig nyitva tartó kiállítás a múzeum gyűjteményének gazdag orvosi eszközanyagára épül, és ennek különlegességét és változatosságát tárja a közönség elé. Látható egyebek mellett a Jánoshida közelében feltárt 1. századi sírlelet, amely egy római kori orvos sebészi eszközeiből áll. A leletek egyedülállónak számítanak, mivel hasonló precíziós formájú, ötvözetű, minőségű és korú sebészeti eszközök eddig csak a 79-ben elpusztult Pompeiből kerültek elő.
A sebészet több ezer éve jelen van az emberi civilizáció történetében, mindegyik kultúra kifejlesztette a maga gyakorlatát és eszközeit. A felszíni sérülések ellátása, a törött és elmozdult végtagok összeillesztése, a betört koponyák csonttörmelékének eltávolítása és a koponyatető befedése ugyanúgy több ezer éves gyógyítói gyakorlatra tekint vissza, ahogy a szülések segítése. A sebészeti eljárások azonban sokáig csak testfelszíniek voltak.
Az európai, vagy a nyugati sebészet fejlődésében a robbanásszerű változást a modern fájdalomcsillapítás, az anaszteziológia, a steril műtétvezetést lehetővé tévő aszepszis és antiszepszis, valamint a megfelelő vérpótlás hozta magával a 19. század második felétől, a 20. század elejétől. Segítségével lehetővé vált a mellkasi és a hasi részek feltárása és az invazív, mély testüregi műtétek elvégzése, ami a sebészet - és általában az orvostudomány - lehetőségeinek gyors és hatékony megnöveléséhez vezetett. A nyugati medicina ennek hatására globálissá vált, az európai és a nyugati világ egyik olyan vívmányává, amely mára minden kontinensen és minden országban meghatározó szerepet játszik a gyógyításban.
