(MTI-Press) - Visszájára is fordítható az ókori bölcsesség: nincs ép test ép lélek nélkül. Betegségeink kialakulásához éppúgy hozzájárulhatnak lelki-idegi bajaink, mintahogy a gyógyulás is gyorsabb és eredményesebb, ha lelkileg is rá tudunk hangolódni a terápiára és bízunk sikerében.
Az orvostudomány több évezredes múltra tekint vissza, ám mégis elenyészően rövid az az idő, amióta a "tudományos orvoslás" jelzővel illethetjük. Ezt a XIX. század második felének természettudományos felfedezései tették lehetővé. Az élettan és a mikroszkópos anatómia eredményei teremtették meg a XX. század modern orvostudományának alapjait. Ahogyan a tudományos ismeretek robbanásszerűen szaporodtak, úgy egyre több betegséget sikerült leküzdeni. Eltűntek a középkor rémületet keltő járványai. Az antibiotikumok felfedezésével a fertőzések, gyulladások gyógykezelése sokkal könnyebbé vált. Nem is beszélve a sebészet nagy fejlődéséről, hiszen már létfontosságú szerveket is lehet átültetni.
Mit csináltak a régi idők orvosai? Hiszen ők is gyógyítottak és tudvalévő, hogy voltak neves, sikeres orvosok. Ám ma már tudjuk azt is, hogy a régiek gyógyeljárásainak nagy része hatástalan vagy kevésbé hatékony beavatkozás volt. Betegei mégis sok esetben meggyógyultak. Ugyanakkor a modern orvostudomány megoldatlan
ellentmondása: nemhogy egyre kevesebb beteg volna, mind többen küszködünk különféle testi és lelki nyavalyákkal. Gyakoribbak lettek az idült szervi betegségek. A vérkeringés, a mozgásszervek és az idegrendszer egyre súlyosbodó elváltozásai már-már népbetegség jellegűek, amint a daganatos betegségek is.
A gyakorló orvosok régóta tudják, hogy egészségi állapotunkban a lelki tényezők jelentős szerepet játszanak. A betegséget súlyosbíthatják, vagy - ellenkezőleg - váratlan javulásokat eredményezhetnek. Közismert dolog az is, hogy a beteg környezetében rejlő feszültségek, konfliktusok - családi, munkahelyi, társadalmi - mennyire ronthatják a beteg állapotát. Azt is tudjuk, hogy a gyógyszerek hatása néha erősen függ attól, hogy ki, hogyan adja. Még az is számít, hogy a gyógyszer külföldi-e, vagy hazai, injekcióban adják-e vagy tablettában, illetve milyen a gyógyszer híre a betegek körében. A gyógyszereknek ezt a nem biológiai és kémiai hatását nevezik placebo-effektusnak.
A gyógyítás társadalmi ügy lett. Ám a rendelőkben, kórházakban a beteg sokszor személytelenül hányódik a laboratóriumok, konzíliumok, különféle kezelések útvesztőjében. Közben hiányzik a közeg, ahol alaposan meghallgatnák és gyakran arra sincs idő, hogy az orvossal valódi személyes kapcsolatot teremtsen. A tudomány fejlődése egyoldalúságra vezetett. Azt hitték, hogy a röntgen, a laboratórium, a mikroszkóp maradék nélkül fényt derít a betegségek mibenlétére. A gyógyszerek és fizikai kezelések, sebészi beavatkozások pedig megoldják a gyógyítás feladatait. Ebben a várakozásban csalódnunk kellett, habár sokszor éppen az orvosok nehezen veszik tudomásul ezt. Az sem helyes, hogy az egyetemeken kevés szó esik a betegek pszichológiai, szociális meghatározottságáról, de még kevesebb arról, hogyan kell betegségeket lelki módszerekkel befolyásolni, gyógyítani. Emiatt is reményt keltő, hogy a pszichológia oktatása már megkezdődött az orvosegyetemeken.
Az orvosi gondolkodás fejlődése, az egészségügyi intézmények működése és a valós helyzet között ellentmondás feszül. A betegek gyakran mást várnak, mint amit az egészségügy nyújt. Ebből is származik, hogy kritizálják, elmarasztalják az egészségügyet - sokszor joggal -, az egészségügyieknél pedig értetlenség, ingerültség, elutasítás, rezignáció észlelhető.
Ezek a konfliktusok erősebben jelentkeznek azoknál, akiknek a betegsége döntően lelki okokkal párosul. Ide tartoznak az elmebetegségek mellett az úgynevezett kedély-, vagy idegi eredetű zavarok. Egyes belszervi betegségek kialakulása is lelki okokra vezethető vissza, gondoljunk csak a gyomorfekélyre. Ezeket gyűjtőnéven pszichoszomatikus betegségeknek tartjuk. Az ilyen betegeket többnyire belgyógyászok vagy sebészek kezelik, annál is inkább, mert a lélektani - pszichoterápiás - kezelés különleges szakértelmet igényelne. Tágabb értelemben azonban minden betegségre ráillik e jelző, mert az emberélet a lelki és testi jelenségek egységében nyilvánul meg.
dr. Takács Ilona
