– Hogy imádtam régen ezt az évszakot! Milyen boldog voltam, amikor együtt szépítettük férjemmel a kertünket…! Aztán jól itt hagyott. Ez már a harmadik tavaszom nélküle. Jaj, Péter. miért kellett neked idő előtt felköltözni abba az égi kávéházba? – villant át az agyán.
A Lány azonnal észrevette, hogy az édesanyja másutt jár. – Anyu, mi baj? Miért ilyen szomorú szemed? És hallottad, amit arról rémes kolléganőmről meséltem?
– Hogyne kicsikém, csakhogy eszembe jutott apád! Arra gondoltam, most annak iszom a levét, hogy nagyon jó volt a házasságunk, és ő nemcsak a férjem, de a legjobb barátom is volt. Ezért maradoztak el mellőlem a barátnőim, pedig olyan jó lenne kávézgatni, cseverészni velük. Szerencse, hogy megvan a munkahelyem, és legalább kolléganőimmel tudok beszélgetni… El is határoztam, hogy megkeresem a Facebookon néhány volt évfolyamtársnőmet és gimnáziumi barátnőmet. Ugye, jó ötlet?
– Marhaság – jelentette ki a Lány magabiztosan. – Neked nem barátnő, hanem férfi kell! Egy társ. Te nem vagy alkalmas arra, hogy egyedül élj! Hidd el, hiába vannak barátnőim, Levente nélkül nem lennék ilyen boldog!
– Majd összehoztok egy unokát, és akkor nem leszek egyedül – mondta az Anya bizonytalanul, mire a Lány méregbe gurult. – Harmincegy éves vagyok, fél éve volt az esküvőnk, eszem ágában sincs szülni! A barátnőim többségének még stabil kapcsolata sincs! Te pedig ne unokázni akarj – arra lesz még bőven időd –, inkább pasizz!
– Nem vagy normális, kislányom – monda az Anya komolyan –, ezt épp te mondod, aki imádtad aput?
A Lány kicsit elbizonytalanodott, a tekintete párás lett, de aztán erőre kapott, és határozottan válaszolt. – Biztos vagyok abban, hogy apu nem azt akarja, hogy te az egész életedet egyedül-szomorúan töltsd el, ő azt kívánja odafönn, hogy boldog légy!
Ezen mindketten könnyeztek egy sort, majd a Lány hosszú és alapos előadást tartott internetes ügyekben kevéssé tájékozott édesanyjának a társkereső oldalakról, a bemutatkozás meg a fotó fontosságáról, és arról, hogyan működik a rendszer. Az "oktatás" felvidította mindkettőjüket, és néhány perc múlva olyan összhangban nevetgéltek az internetes társkeresés buktatóin, és néhány pasas linkóciságán, mint két barátnő.
– Honnan ismered ezt a világot? – csodálkozott az Anya.
– Amikor Levente még nem tűnt fel a színen, és épp egyedül voltam, én is halászgattam srácokat a netről. Emlékszel arra a magas szőke fiúra, akit Levente túrt ki az életemből? No, őt a neten szedtem fel.
– Miért nem mondtad?
– Mert nem akartam, hogy belebeszélj – vihogott a Lány.
– Én sem akarom, hogy belebeszélj az életembe! – tört ki az Anya, de már jókedvűen. – Vedd tudomásul, nem veszek a nyakamba egy vén trottyot, aki majd kiszolgáltatja magát, akinek főzni kell, aki majd rám önti az összes betegségét meg a nyavalyáit. Ebből nem kérek!
– Ne tedd az agyad, anycikám, örülnél te, ha egy vén trotty sertepertélne körülötted! Jelzem, én emlékszem arra, hogy az imádott apukám is kiszolgáltatta magát rendesen. Nem? Amúgy te még csak ötvennyolc éves vagy, tehát ki kell kötni, hogy hatvankettőnél öregebb nem kell neked. Vágj bele, én segítek!
Az Anya jó hangulatban ért haza. Azon kapta magát, hogy énekel a zuhany alatt, majd elégedetten megszemlélte az arcát a tükörben – nem is olyan rossz, gondolta –, majd bekapcsolta a számítógépét és elmélyedt a társkereső oldalakban. Este tíz körül csörrent a telefonja.
– Anyci, mit csinálsz? – kérdezte a Lány, mire az Anya zavartan magyarázkodott.
– Ne hadoválj, anyukám, tudom én, hogy a társkereső oldalakat böngészed! Helyes. Ezt akartam, ez az első lépés. Meglátod, idén férjhez adlak! – kiáltotta, majd úgy hahotázott, hogy a nevetése percek alatt átragadt az édesanyjára, aki a beszélgetésük után kitárta az ablakot néhány percre, hadd töltse be a szobát bolond tavaszi levegő.
