36 évesen áttétes tüdőrákkal diagnosztizálták az orvost, leírta az utolsó munkanapját

Amikor Paul Kalanithit, a tehetséges idegsebészt 36 évesen áttétes tüdőrákkal diagnosztizálták, nem esett kétségbe. A betegségre kapott kezelések mellett folytatta a rezidensképzést és született egy kislánya is. Hitte, hogy meg fog gyógyulni. Hét hónappal a 2013-as diagnózis után, mikor már javában kapta a kezeléseket, úgy döntött, csináltat egy CT-képet a tüdejéről.

Memoárjában, amiből most a New Yorker magazin osztott meg részleteket, Paul azt írja, a CT-vizsgálatot követően a technikus megkérdezte tőle, hogy szeretné-e látni a felvételeket. Nemet mondott. Mint írja, késő délután volt, és még el kellett intéznie néhány dolgot munkaügyben. Végül este nyolckor jutott oda, hogy rápillantson a leleteire: „Végigpörgettem a képeket, mintha csak egy képeskönyv lapjai lettek volna. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint a hét hónappal ezelőtti felvételeken, kivéve… Kivéve, hogy megjelent egy új tumor is. Gyakorlatilag betöltötte a tüdőm jobb lebenyének középső részét.”

Paul azt írja könyvében, hogy ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, nem dolgozhat tovább. „Nem voltam se mérges, se rémült. Mikor hazamentem, elmondtam a feleségemnek, Lucynek és a nap további részét tervezéssel töltöttük: biopsziák, tesztek, kemoterápia. Biztos voltam benne, hogy ezúttal nehezebben viselem majd a kezelést, miközben a hosszú, boldog élet reménye egyre távolabb került tőlem.”

Az idegsebész másnap (egy pénteki napon) még bement dolgozni. Végigcsinálta a reggeli vizitet, majd a délelőttöt azzal töltötte, hogy közvetlen kollégáival korábbi eseteket elemezgetett. Délutánra be volt írva neki egy operáció: egy idősebb férfi gerincét operálta porckorongsérv miatt.

Precízen dolgozott, és bár nem volt szokása, most kifejezetten kérte, hogy ő zárhassa be a sebet az eljárás végén. „A műtét végén az asszisztens megkérdezte tőlem, van-e mára még műtétem. Csak annyit mondtam, hogy nincs, azt, hogy »és talán soha többet nem is lesz« nem tettem hozzá, csak gondoltam.”

Miután végzett a műtőben az öltözőszekrényéhez ment. „Kipakoltam a hét év alatt összegyűlt holmimat: a váltóruhámat, amit arra az esetre tartottam benn, ha az ügyeletem hosszúra nyúlt volna, a fogkefémet, a tartalék szappanjaimat, a tartalék telefontöltőimet és némi rágcsálnivalót. Elsőre a könyveimet is be akartam pakolni, de végül úgy döntöttem, azokat a kórházban hagyom. Hátha a kollégák hasznukat veszik.”

Paul leírja, hogy miután kilépett a kórház kapuján és beült az autóba, könnyek gyűltek a szemébe. „Hazavezettem. Miután beléptem a házba, levettem a cipőm, a kabátom, a fehér köpenyem és az azonosító kártyámat. Kivettem a csipogómból az elemet, vettem egy forró fürdőt, majd azután hogy végeztem felhívtam a főnökömet, Victoriát. Elmondtam neki, hogy a következő hetekre ne osszon be, mert hétfőn nem tudok menni, és talán soha többet sem.

Victoria azt válaszolta: »Az utóbbi hónapokban végig attól rettegtem, hogy ez a pillanat el fog jönni. És ezzel együtt fogalmam sincs, hogy bírtad ilyen sokáig.«”

Paul 2015-ben hunyt el.Memoárja magyarul is leolvasható, az Elillanó lélekzet címen. Felesége máig őrzi emlékét.