Az európai algasztori legfrissebb híre nem is a Balatonról, hanem Észak-Németországból származik: ott is felbukkantak a méregtermelő kékalgák, a globális felmelegedés biztos és kiszámítható jeleként. Magával a jelenséggel (főként a néhány hétig tartó, látványos algavirágzással) a fürdőzők a kontinens mind több tó- és tengerpartján kénytelenek megbarátkozni. Ha a Földközi-tenger vagy az Adria néhány öble nyár közepén algás, arra ma már senki nem kapja fel a fejét, mint például 1997-ben a svéd tavaknál, amikor első ízben ezek némelyike is bezöldült.
A virágzást vagy a víz elszíneződését (előbbinél a víz tetején képeznek vékony zöld réteget az apró vízi élőlények, utóbbi esetben pedig a víz mélyebb rétegeiben nő meg kiugróan az algakoncentráció) a trópusi övezetből származó, de az utóbbi egy-két évtizedben egyre északabbra húzódó kékalgafajok okozzák. A Balatonban 1978-ban észlelték először a mérgező kékalgafajok jelenlétét, nagy tömegű algásodásra viszont csak egy évtizeddel később került sor.
- Azóta a vízben mindig, azaz minden évszakban jelen vannak a kékalgák, a mennyiségük azonban igen széles határok között változik - fogalmaz Kóber István, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság laboratóriumának vezetője. Szerinte az említett fajok a "lakhelyváltozás" ellenére továbbra is melegkedvelőek, ezért 20 fok fölötti vízhőmérséklet esetén kezdenek gyorsabban szaporodni, és 25-26 fokos környezetben érzik igazán jól magukat. Emiatt az algás időszakok jellemzően a július-augusztusi, néhány hetes időszakra korlátozódnak (hogy mennyi ideig tart, és milyen súlyos az algásodás, az függ a meleg tartósságától, valamint a szél- és csapadékviszonyoktól is).
Mint az MTA február végi Balaton-kutatási konferenciáján elhangzott, a tóban a 90-es évek közepe óta rendszeresen mérik a kékalgák mennyiségét. Az utolsó nagy algavirágzás 1994-ben volt, de 1996-ban és azóta is rendszeresek a nyári időszakban vett vízmintákban a "számottevően toxikus" értékek. Czigler László ökológus, a tó vízminőségét évtizedek óta vizsgáló kutató szerint a tavalyi tíz mérésből is három számottevően toxikus eredményt hozott (mindhármat a fürdési főszezonban végezték, a tó keleti medencéjében). Czigler úgy véli, hogy a Balaton "bajai" közül sok megmagyarázható lenne az algák jelenlétével, csakhogy az algásodásra a "hivatalos" tudomány eddig nem sok szót vesztegetett. Jellemző, hogy a vízminőség mérésénél a toxicitás jelenleg sem számít szempontnak, csupán a klorofilkoncentrációt és a fekália eredetű baktériumok jelenlétét mérik. Ugyanakkor például a néhány évente jelentkező halpusztulásokat még sosem hozták összefüggésbe az algatoxinokkal. (Pontosabban Czigler László összefüggésbe hozta, de ezzel a véleményével sokáig egyedül maradt a hazai tudományos közösségben. Bár az algák mennyiségét már 1995-ben mérték, az 1997-es kis-balatoni halpusztulás idején a toxicitást az ökológus felvetése ellenére kizárták a lehetséges okok közül.) Van egy másik kérdés is, ami régóta foglalkoztatja a tudományt. A tó vizében jelenleg is magas a szerves tápanyagok koncentrációja (többek között a Kis-Balaton szűrő-védelmi rendszerének tökéletlen működése miatt), ám mégsem szaporodnak el benne a tápanyagot hasznosító apró élőlények - magyarul a víz láthatóan tiszta. Nem kizárt, hogy erre is a méregtermelő algák jelentik a magyarázatot.
Hogy pontosan milyen hatása lehet a vízben élő és időnként elszaporodó algáknak, az továbbra is vita tárgya. Kóber István szerint érzékeny bőrűeknél bőrkiütés léphet fel, "tömegesen fogyasztva" pedig hasmenést is okozhat, a komolyabb mérgezéshez azonban annyit kellene meginni az algás vízből, amennyire egy ember nem képes.
Czigler László szerint viszont egyelőre az algák pontos mennyiségét sem ismerjük, a mintavétel ugyanis sem térben, sem időben nem folyamatos (tavaly összesen 10 mérés volt, s még a tihanyi Limnológiai Kutatóintézet kikötőjében sem mérnek rendszeresen, pedig az igazán nem jelentene nagy költséget).
Ami viszont bizonyos: a toxicitás továbbra sem szerepel a vízminőséget "hivatalosan" befolyásoló paraméterek között.
