Bár másnak hazudni elítélendő cselekedet, bonyolultabb a helyzet akkor, amikor saját magunkat csapjuk be. Egy friss tanulmány szerint ugyanis az önámítás nem tudatosan történik – írja Dr. Susan Krauss Whitbourne a Massachusettsi Egyetem pszichológiával és agytudománnyal foglalkozó professzora a Psychology Today-ben.
Az önámítás pszichológiája
Ahogy a szerzők, Yunhao Zhang és David Rand rámutatnak, a folyamat a kognitív disszonancia állapotára emlékeztet. Egy értékesítőt hoznak fel példaként, akinek a cége éppen most dobott piacra egy új terméket. Az értékesítő eleinte úgy gondolta, hogy a termék pénzkidobás, de a feladata ettől függetlenül az volt, hogy eladja. Miután néhány napig bemutatta a portékát a potenciális ügyfeleknek, úgy érezte, őszintén meggyőződött az értékéről. A kognitív disszonancia elmélet szerint az önmeggyőzésbe burkolózó önámítás azért következett be, mert az értékesítőnek összhangba kellett hoznia személyes hitvallását és viselkedését.
Bár korábbi kutatások ezt tudatosnak tekintették, Zhang és Rand szerint az emberek nem szándékosan hazudnak maguknak, hanem egyszerűen csak az önmeggyőzés hatásának esnek áldozatul. Két nagyszabású, több mint négyezer résztvevővel végzett online kísérlet során a szerzők tesztelték saját elméletüket, miszerint már pusztán az információkhoz való hozzáférés is elegendő lehet ahhoz, hogy az emberek elkezdjenek hazudni önmaguknak.
Az első tanulmányban a résztvevőknek azt a feladatot adták, hogy értékeljék, mennyire értenek egyet hat állítással (például azzal, hogy a vegetáriánus étrend egészséges az ember számára). Ezután a résztvevők felének véletlenszerűen azt mondták, hogy fizetést fognak kapni, ha meggyőző érveket hoznak fel valamely állítás mellett (vagy ellen). Így előfordulhatott, hogy az embereknek a saját véleményük ellen kellett meggyőző érvekkel előállniuk. A résztvevők másik felének azt mondták, hogy írjanak összefoglalót az érveikről; itt is véletlenszerűen adták ki a feladatot, így a résztvevők az álláspontjuk mellett vagy ellen is érvelhettek. Az eredmények alapján az emberek mindkét helyzetben megváltoztatták a saját álláspontjukat, ha az ellenkező vélemény mellett kellett kiállni, akkor is, ha nem ígértek nekik fizetséget. Ami azt jelenti, hogy nem volt szükségük különleges ösztönzőre ahhoz, hogy a vita másik oldalára álljanak.
A második tanulmányban másfajta állításokat használtak, azzal a különbséggel, hogy a résztvevők mind az összefoglalási, mind a meggyőzési feladatot megkapták. Itt is ugyanolyan hatékony volt, ha egyszerűen csak arra kérték őket, hogy összefoglalják az érveket anélkül, hogy meg akarnának győzni valakit.
Észre sem vesszük, mi történik
Ezek az eredmények arra a következtetésre vezették a szerzőket, hogy nem azért változtatjuk meg meggyőződésünket, hogy következetesnek tűnjünk, hanem egyszerűen azért, mert – bár nem ez a szándékunk – átállunk a kérdés másik oldalára. Nem kell magunkat meggyőznünk arról, hogy változtassunk a véleményünkön; ezt tudat alatt, tudatos erőfeszítés nélkül tesszük meg.
Könnyű tehát belecsúszni egy olyan meggyőződésbe, amely ellentétes a saját kiinduló álláspontunkkal. A szerzők ezt a folyamatot ahhoz hasonlítják, mint amely akkor történik, amikor mások – a saját véleményünkkel nem megegyező – érveit olvassuk fel hangosan egy kérdésben. Ha nem vagyunk óvatosak, akkor nemcsak mások szavait kezdjük el elhinni, hanem azokat is, amelyeket mi mondunk ki, még akkor is, ha azok nem egyeznek meg a véleményünkkel.
A kutatók úgy gondolják, mindebből az a tanulság vonható le, hogy ne hagyjuk, hogy mások véleményének megismerése miatt megváltoztassuk a saját álláspontunkat. Eredményeik szerint túl könnyű hazudni magunknak, még akkor is, ha nincs rá okunk. Szánjunk időt arra, hogy átgondoljuk saját véleményünket.
