Az, hogy kedvenc csapatunk hogy teljesít az Eb-n, még alapesetben is hatással van a hangulatunkra. Fokozottan így van ez azok esetében, akiknek valamely családtagja rúgja a pályán a bőrt. A helyzetet tovább már csak az fokozhatja, ha a játékos valamely felmenője szintén sportoló. Ez esetben a hatás ugyanis már oda-vissza játszik, hiszen ilyenkor nemcsak játékos sikere vagy kudarca van hatással a rokonok hangulatára, hanem a sportoló állapotát is komolyan befolyásolja a család hozzáállása.
Ilyesmivel a mostani labdarúgó-Eb-n is több sportolónak szembe kell néznie, hiszen nem kevesen mozognak úgy a pályán, hogy családjukban nemhogy illik, hanem szinte kötelező remekül focizni. Ott van például Kasper Peter Schmeichel dán kapus, aki a 92-es Eb-győztes dán csapat kapusának fia. Vagy éppen Niko Kranjčar, aki a horvát válogatott tagjaként van kint az Eb-n, és akinek apja anno jugoszláv válogatott volt. Most pedig egy iráni csapat vezetőedzője, szóval így vagy úgy, de máig szakmán belül maradt. De ugyancsak jó példa a cseh Michal Kadlec, aki szintén igazi futballistapalánta, hiszen édesapja sokszoros válogatott volt, a '96-os Eb-n pedig tagja volt az ezüstérmes cseh csapatnak.
Családban marad
De hogy mekkora nyomást jelent a játékosoknak az, hogy nem csak a szurkolóknak, hanem a családnak is meg kell felelniük? "Az mindenképpen hatással van a játékosok teljesítményére, hogy családjukban mekkora a labdarúgás presztízse - szögezi le lapunknak dr. Kurimay Tamás pszichiáter, a most megjelent Sport pszichológiája című könyv szerkesztője és egyik szerzője. Majd hozzáteszi, hogy ennek oka egyszerűen az, hogy a család támogatása és elvárásrendszere nagyban meghatározza azt, hogyan alakul a gyerek karrierje, és hogy egyáltalán eljuthat-e arra a szintre, hogy kimehessen egy Eb-re. "A karrierjük elején a sportolóknak gyakran aközött kell választaniuk, hogy többet tanuljanak-e az iskolában, vagy pedig elmenjenek edzésre. És itt jön a képbe szülő, aki ha hinni tud abban, hogy gyermeke a fociban jobban tud érvényesülni, mint a tanulásban, akkor hanyagolni hagyja az iskolát. Innentől kezdve viszont már folyamatosak a sporttal szembeni elvárások" - hangsúlyozza a szakember. Majd hozzáteszi, hogy ilyen esetben már komoly családi tragédiához vezethet az, ha a játékos csapata kikap, vagy ha megakad a fiatal játékos fejlődése. Emiatt van az, hogy a nevelőedzőknek és a labdarúgó szakosztályoknak nem csak a játékosokkal kell törődniük, hanem a szülőket is segíteniük kell.
Játék kicsiben
A szülők támogatására már csak azért is szükség van, mert a felmenők speciális helyzetbe kerülnek azáltal, hogy gyermekünk - vagy bármely rokonunk - versenysportban vagy egyéni sportban érdekelt lesz. Egyszerűen azért, mert ez esetben már nemcsak egy csapatért, hanem saját családtagunkért is szurkolnak. "Azzal persze önmagában nincs semmi gond, ha szülők bevonódnak a szurkolásba, azzal viszont már igen, ha szurkolásuk a normálisnál jóval intenzívebb lesz. Ez ugyanis idővel olyan helyzetet teremthet, ami már nyomásgyakorlást jelenthet a sportolóra. Ez a nyomás pedig - függetlenül attól, hogy a szülő távol van-e vagy sem - nagy mértékben befolyásolhatja a sportolók teljesítményt" - magyarázza Kurimay doktor. Mint magyarázza, a jelenség az úgynevezett távnyomás-gyakorló szülői viselkedés. Mindezt pedig a televízióban is láthatjuk, ez húzódik ugyanis meg amögött, hogy a szülők meccs közben rázzák az öklüket, az arcukat a kezükbe temetik, vagy éppen ingerülten osztogatják a tanácsokat. Mindez pedig azért nem szerencsés, mert ha a szülő ennyire bevonódik a sporttevékenységbe, akkor egyrészt agressziót közvetíthet a gyereke felé, másrészt pedig korlátozhatja annak szabadságát is.
