Túl sok és rosszul adagolt zenével, zajjal. A fiatalság fülhallgatóval utazó, "zenébe bezárkózott" tagjait szó szerint nehéz megszólítani, pedig jó lenne belekiáltani a fülükbe, hogy "Vigyázz, nemsokára nem fogsz hallani!"
Zajfelfogó szervünk
A hallószervünkkel felfogott hangok segítenek minket tájékozódni, kapcsolatot létesíteni és tartani egymással, és az általunk kiadott hangokat is hallásunkkal tudjuk ellenőrizni. A nagyothalló emberek nyilván azért beszélnek hangosabban, mert saját hangjukat is gyengébbnek érzik.
Hallószervünk információtovábbító képessége nem sokkal marad le legbonyolultabb érzékszervünktől, a szemünktől. 20000 idegrost egyetlen másodperc alatt 20-50 ezer bit információt képes a fülünktől a központi idegrendszerbe szállítani.
Szegény füleinknek irdatlan zajmennyiséget kell feldolgoznia. A fülünk a 16 és 20.000 Hz (1 Hertz= 1 rezgés/másodperc) közötti rezgésszámú hangok érzékelésére képes. A legérzékenyebb az 500-5.000 Hz-es tartományban, ami a beszédhangnak felel meg. A hangerőt decibellben adjuk meg. A normál beszéd 50-60 dB erősséggel hangzik. Egy átlagos városi utca autóforgalma 70 dB, a légkalapács 115 dB erősségű zajt csap, egy lökhajtásos repülő közvetlen közelében a hangerő 130 dB. 150 dB-nél fél másodperc alatt meg lehet süketülni, 200-nál átszakad a dobhártya, sőt a tüdő szövete is károsodhat.
A koncerteken - klasszikuson is - akár 100 dB-es hangerővel is bombázzák a fülünket.
Zene és zene közti különbség
D.R. Hanson és R.W. Fearn már 1975-ben vizsgálták a fiatalok által hallgatott zenék hatását. Az általuk megfigyelt egyetemi hallgatókat két csoportra osztották. Az egyik csoportba azok tartoztak, akik évente legfeljebb négyszer fordultak meg hangos diszkókban vagy rockkoncerteken, a másik csoport minden hónapban legalább egyszer látogatott el ilyen helyekre. Az utóbbiaknál már két év elteltével egyértelmű halláskárosodást lehetett kimutatni a 3 kHz-es frekvenciatartományban.
Felmerül a kérdés, miért pont a könnyűzenével van bajuk az audiológusoknak. Egyes műfajainak, például a techno zenének lényeges eleme, hogy a hangerősség folyamatosan maximális. Az előadók lényegében zenehangjaik ezen fizikai tulajdonságával igyekeznek kitűnni a többi műfaj, többi előadó vagy az élet egyéb hanghatásai közül.
A hangerősség ebben a műfajban szinte kivétel nélkül természetellenesen és veszélyesen nagy, már csak azért is, mert annak a hangerőnek, amivel a zene egyáltalán élvezhető válik - vallják hallgatók és alkotók egyaránt -, fülhallgatók vagy autórádió esetében meg kell haladnia a környezet zajszintjét is, ami városban és közlekedési eszközön már önmagában is magas.
A dallamos könnyűzene, a slágerszámok és leginkább a klasszikus zene még nagy hangerővel sem tudják annyira károsítani hallószervünket, mivel az a hangjel, amit hallgatásakor érzékelünk, nagyon változatos. E zenék úgy vannak megkomponálva, hogy a hangerő folyamatosan változik a dallammal, tehát nem állandóan maximális. Ugyancsak emiatt a hangos részek viszont maximális vagy túlzott hangerőn hallgatva eleve olyan elviselhetetlenek hallgatóiknak, hogy ösztönösen lehalkítják a készüléket.
Annak veszélye tehát, hogy klasszikus zenét hallgatva lesz valaki halláskárosult, minimális. Az audiológusok a komolyzene hangminőségét a tenger zúgásához hasonlítják.
