A pszichoonkológiai kutatások során feltárták azokat az elhárító stratégiákat is, amelyekkel a rákbetegek megpróbálják csökkenteni szorongásaikat. A lélekgyógyászok általában nem tartják egészségesnek, ha problémáinkat a szőnyeg alá söpörjük, azaz elfojtjuk, hiszen azok más formában váratlanul és romboló hatással, többnyire utat törnek maguknak. A súlyos betegségek és különösen a rák esetében némileg ettől eltérő a pszichológusok, pszichiáterek álláspontja. Azt tartják, hogy e rettegett kórt sokszor szerencsésebb távol tartani a betegnek a mindennapi tudatától, jobb nem foglalkozni túl sokat azzal, aminek kimenetele bizonytalan és sok tényezőtől függ. Az egész nyugati kultúrát olyan mélyen áthatotta a ráktól való rettegés, hogy a beteg valódi állapotától függetlenül maga a félelem is ronthatja a gyógyulási esélyeit. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a betegség valós kockázatait kellene letagadni, inkább arról van szó, hogy a sokakat megbénító halálfélelem leküzdhető azáltal, hogy a beteg nem engedi be a tudatába ezt a lehetőséget, ami természetesen csak bizonyos karakterű embereknek sikerül. Ők a született harcosok, akik néha még arra is képesek, hogy orvosok által menthetetlennek ítélt állapotban újabb és újabb, olykor többéves haladékot csikarjanak ki a betegségtől.
A pszichoonkológia azonban nem csak azokkal foglalkozik, akiknek a természettől fogva igen erős az önvédő képessége. Épp ellenkezőleg, hiszen a kevésbé ellenálló személyiségű betegek szorulnak a leginkább a segítségükre. Felvetődik hát a kérdés; lehetséges-e pszichoterápiával megfékezni vagy meggyógyítani a rosszindulatú betegségeket. A német szerző szerint az eddigi kutatások ezt egyelőre sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudták. Mindenesetre határozottan elutasítja, komolytalannak és naívnak nevezi azokat az ezoterikus ihletésű próbálkozásokat, melyek szerint "gyógyító gondolatokkal", zenével, az immunrendszer energiaátadással történő stimulálása révén meg lehetne gyógyítani daganatos betegségeket. Természetesen ezek a technikák akár jótékony hatással is lehetnek a betegre, de felelőtlenség azt az illúziót kelteni, hogy a bizonyítottan sok összetevőből kialakuló rákbetegség ilyen egyszerűen megadná magát.
A pszichoonkológia reális lehetőségei abban állnak, hogy a betegséggel kapcsolatban keletkező lelki problémákat, kríziseket kezeli, oldja, jó esetben megelőzi vagy megszünteti. Az egyik ilyen részfeladat, hogy miként lehet javítani a páciens életminőségét és szubjektív közérzetét. A rákbetegek jelentős része ugyanis a diagnózis közlésétől sokszor élete végéig folyamatosan szorong, félelem és kétségbeesés között vergődik. Gyakran olyanoknál is tapasztalható ez, akik orvosi értelemben gyógyultnak vagy tartósan panaszmentesnek tekinthetők. Talán egyetlen más betegség sincs olyan romboló hatással a társas kapcsolatokra, mint a rák. A beteg és környezete szorongásai ugyanis egymást tükrözik és felerősítik.
Természetesen nem tagadható, hogy a rákbetegek jelentős része az orvostudomány mai tudása szerint nem gyógyítható meg. A betegség gyakran kiújul, és sokan eleve reménytelen állapotban kerülnek orvoshoz. A német szerző szerint a pszichoonkológia ezeknél a pácienseknél abban nyújthat segítséget, hogy a halálfélelem miatt keletkező nagyon erős érzelmeket, szorongást ki tudják fejezni, és ezzel képesek legyenek a saját lelki terheiket csökkenteni. Az utóbbi évtizedekben a gyógyíthatatlan betegek pszichológiai gondozása, az ún. palliatív ill. hospice intézmények keretében komoly eredményeket ért el. Ebben a súlyos krízishelyzetben a betegeknek elsősorban pszichés támaszra van szükségük, amit felkészítés hiányában a családtagok csak ritkán képesek nyújtani.
