Ki lesz cukorbeteg?
A cukorbetegség az egyik legkorábban leírt kór az orvostörténetben, már az ókori tudósok is ismerték az édes vizelettel összefüggő betegséget. Erről már az ókori Egyiptomban, Görögországban vagy Indiában is írtak, és nagyon valószínű, hogy ezek a leírások a cukorbetegség 1-es típusára vonatkoztak.
A cukorbetegség nagyon sokáig gyógyíthatatlannak számított, akinél kiderült, hogy diabéteszes, rövid és fájdalmas életre számíthatott. Ugyanakkor elég ritka megbetegedés volt, az ókori Róma egyik legnagyobb hatású gondolkodója például saját bevallása szerint csak két esettel találkozott. A középkori perzsa tudós, Avicenna volt az egyik első, aki különbséget tett a cukorbetegség altípusai között: a különbségtétel alapja főként az életkor volt, az egyik változatot főleg a fiatalabb korosztályhoz, míg a másikat az idősebbekhez és elhízottakhoz kötötték, kialakulását a túlzott lakomázásnak tulajdonították.
A diabétesz az 1900-as évekig, az inzulin felfedezéséig gyógyíthatatlan volt. 1922-ben használtak először inzulint a cukorbetegség gyógyítására, és ez hatalmas orvosi áttörésnek számított. De az inzulin sem volt megoldás mindenki számára, és egyre több betegen vették észre azt, hogy bár a tünetek a cukorbetegségnek megfelelőek, a kezelés mégsem használ náluk.
Mi az az inzulinérzékeny cukorbetegségnek
Ez késztette vizsgálódásra Harold Himsworth brit orvost, aki 1936-ban először tett tudományos módszerekkel különbséget a cukorbetegség 1-es és 2-es típusa között. Az előbbit inzulinérzékeny cukorbetegségnek nevezte el, míg a másodikat inzulinra nem érzékeny cukorbetegségnek. Egy későbbi kutatás során felfedezték, hogy bizonyos cukorbetegek maguk is termelnek inzulint, bár nem elegendő mennyiségben, másoknak viszont nem képes erre a szervezete.
A 2-es típusú cukorbetegséggel sokáig nem tudtak mit kezdeni, csak az életmód megváltoztatását tartották követhető terápiás módszernek. Az első szájon át szedhető gyógyszereket az 1950-es években fejlesztették ki, és a hatásmechanizmusuk alapja a hasnyálmirigy stimulálása volt (így az több inzulint termelt).
A 2-es típusú cukorbetegség a 20. század előtt ritka volt, afféle úri betegségnek tartották, mely a középkorú, élvezeteket hajhászó, nagyevő embereknél jelent meg a legtöbbször. Bár voltak bizonyos jellemző jelek (például a vizeletben található cukor), egyéb látványos tünetek nem társultak mellé, így nem is tartották feltétlenül kezelendőnek. (Ekkor még természetesen a cukorbetegség miatt kialakuló sejt- és szövetszintű problémákról, a szövetek roncsolódásáról semmit nem tudtak.) Azt, hogy a cukorbetegség mellé nagyon gyakran társulnak egyéb betegségek is, valamint a diabétesz növeli például a szív- és érrendszeri panaszok kialakulásának kockázatát, csak a 20. század második felében fedezték fel.
A népesség fele diabéteszes lesz
Az elmúlt évtizedekben elképesztő mértékben felgyorsult a 2-es típusú cukorbetegség terjedése, ráadásul a szakemberek szerint a betegek aránya tovább nő majd, egyes forgatókönyvek szerint rövid időn belül a népesség fele (vagy akár még nagyobb része) diabéteszes lesz. A cukorbetegség ezen típusát éppen ezért igazi civilizációs ártalomnak tartják, a kialakulása ugyanis nagyban függ a helytelen életmódtól és a nem megfelelő táplálkozástól.
Ezt az elméletet támasztja alá az a tény is, hogy a 2-es típusú cukorbetegség előfordulása a fejlett nyugati országokban a leggyakoribb. Azokban a fejlődő országokban pedig, amelyek a hagyományos étrendről a nyugati típusú táplálkozásra tértek át, jól megfigyelhető a diabétesz ugrásszerű terjedése.
