A Minnesotai Egyetem kutatói az 1970-es évek közepe óta vezetik tanulmányukat. A résztvevők húszéves koruk környékén partnerükkel együtt egy vizsgálatban vettek részt. Első fázisban a kutatók konfliktust kreáltak: arra kérték a feleket, hogy olyan témáról beszélgessenek, amiben nem értenek egyet. Ezt egy békéltető periódus követte, amikor néhány percen keresztül olyasmikről beszélgethettek, amit hasonlóképpen látnak.
Jessica E. Salvatore doktoranduszhallgató és munkatársai ebben a szakaszban vizsgálták a partnerek kommunikációs stílusát. Ugyan a vita során egyes párok igen intenzív reakciókat mutattak, azonban szinte teljesen képesek voltak váltani, amikor olyanokról értekeztek, amiben egyetértettek. Mások viszont leragadtak a problémás területen, és képtelenek voltak túljutni a holtponton.
Sally I-Chun Kuo, Ryan D. Steele, Jeffry A. Simpson, W. Andrew Collins és Jessica E. Salvatore a jelenség okát firtatták, ehhez a résztvevők gondviselőihez fordultak, hogy leírják, az alanyok milyenek voltak 12-18 hónapos koruk között. A kutatók felfedezték, hogy kapcsolat van a párok jelenlegi konfliktuskezelő viselkedése és a szülőkhöz való egykori kötődés között: azok, akiknél ez a kapcsolat csecsemőkorban szoros volt, jobban el tudták simítani a vitákat húsz évvel később. Ez azt jelenti, hogy az a nevelés, mely jobban szabályozza a negatív érzelmeket, a későbbi életben nagyobb valószínűséggel eredményezi az egyén számára a saját negatív érzelmek konfliktushelyzetben való kezelhetőségét.
Azonban az egyik fél szülőkhöz való egykori gyenge kötődése nem teljesen határozza meg a kapcsolatot, ugyanis a partner jó konfliktuskezelő készsége lehet a biztosíték arra, hogy a pár együtt marad. A kapcsolat megmenthető, ha az egyik személy felülemelkedik a problémán, és nem hagyja, hogy a negatív gondolatok és érzések uralkodjanak el rajta. Jelen vizsgálat volt az első, amely felfedi a kapcsolatot a korai élmények és a párkapcsolatok között - olvasható a oldalain megjelent tanulmányban.
