Egyes szakemberek szerint a pletykálás tulajdonképpen hasznos is tud lenni: szorosabbra fűzi a kapcsolatot a mások háta mögött sugdolózó emberek között, segít levezetni a dühöt, enyhítheti a magányosság érzését, valamint megkönnyíti, hogy beszélgetést kezdeményezzünk egy vadidegennel. Azonban ha egy közösségben, például a munkahelyünkön mindennapossá válik mások kibeszélése, akkor egy olyan mérgező környezet alakul ki, ahol a többiek megalázása, hátba szúrása és kigúnyolása a „normális”. Nem csoda, ha egy idő után nem érezzük jól magunkat egy ilyen helyen, sőt: még akár saját viselkedésünket is szégyellni kezdjük. Így van ezzel az az olvasó is, aki a The Guardian szakértőjétől kért tanácsot.
„Borzalmas dolgokat mondok”
„Mindennap megfogadom, hogy ezúttal egyetlen rossz szót sem mondok senkiről, mégis mindennap belemerülök a többiekkel a pletykálkodásba vagy teszek egy rosszindulatú megjegyzést az egyik munkatársunkról. Szörnyűnek tartom ezt a tulajdonságomat, talán nem is érdemlem meg, hogy barátaim legyenek. Régebben büszke voltam őszinteségemre és szókimondásomra, de ma már inkább a keserű szurkálódások, a panaszkodás és az indulatos pletykálkodás felé billen a mérleg nyelve. A legrosszabb, hogy amikor panaszkodok valakire, legbelül nincsenek is bennem negatív érzéseim iránta, ezért értetlenül állok azelőtt, hogy még így is olyan borzalmas dolgokat mondok egyesekről” – fogalmazott a levélíró, hozzátéve, hogy nem akar többé kicsinyes lenni, és mások lejáratásával izgalmasabbá tenni a napját. De hogyan intsünk búcsút ennek a rossz szokásnak?
„Nem könnyű abbahagyni”
A levélírónak Philippa Perry pszichoterapeuta válaszolt. A szakértő szerint már az is egy nagyszerű kezdet, ha valaki felismeri és megfogalmazza magának ezt a rossz szokását. A pletykálkodást azonban nem olyan könnyű abbahagyni – főleg akkor, ha az adott környezetben bizonytalannak érezzük magunkat, illetve ha a napunk nagy részében rosszindulatú megjegyzések, összekacsintások és sugdolózások vesznek körül minket. Ráadásul sokkal könnyebb úgy kapcsolódni valakihez, ha van egy harmadik személy, akiről mindketten negatív véleményen vagyunk. „A pletyka olyan, mint a ragasztó. Olyan emberek kötött folyik, akik kölcsönösen szimpatikusak egymásnak. A közös pletykálkodás tulajdonképpen a bizalom és az összetartozás jele” – fogalmazott Perry.
A szakember azonban a pletykálkodás árnyoldalaira is figyelmeztetett. „Ha negatív pletykákat hallunk valakiről, az megváltoztathatja a róla alkotott véleményünket, és így igazságtalan és durva gondolataink lehetnek vele kapcsolatban” – mutatott rá. Ráadásul egy olyan környezetben, ahol folyamatosan pletykálnak egymásról az emberek, számolnunk kell azzal, hogy előbb-utóbb ránk kerül a sor, hogy a rosszindulatú megjegyzések tárgyává váljunk. Ezeket visszahallani pedig bizony nem kellemes – senkinek sem.
Mit tegyünk?
Mivel a pletykálás egy igen egyszerű módja a munkahelyi feszültségünk levezetésének, teljesen leszokni róla valóban nagyon nehéz. A hosszú távú béke megőrzése érdekében azonban nagyon fontos lenne, ha megtalálnánk a kommunikáció tapintatosabb módját. A pszichoterapeuta ehhez azt ajánlja, hogy kezdjünk el „én-üzenetekkel” kommunikálni. Tehát próbáljuk meg nem azt mondani, hogy „XY annyira irritáló”, hanem helyette inkább fogalmazzunk úgy, hogy „nagyon ingerült lettem”. Ez a szokás sokat segíthet, hogy megtanuljuk elfogadni az érzéseinket és reakcióinkat anélkül, hogy másokat hibáztatnánk azokért. Érdekes önismereti kísérlet lehet továbbá, ha megfigyeljük, hogy esetleg nem emlékeztetnek-e a saját hibáinkra azok a dolgok, amelyeket másokban kritizálunk.
A legfontosabb pedig talán az, hogy idővel teljesen elhagyjuk az ítélkezést, és inkább kíváncsisággal közelítsünk az emberek felé. „Nem kell senkit sem átkozni, sem dicsérni, egyszerűen csak érdeklődjünk irántuk” – vélekedett Perry.
