Karácsony előtt kezdődött, decemberben. Tízéves voltam. A szüleim akkor már évekkel ezelőtt elváltak, ketten éltünk anyuval. Akkoriban rosszul mentek a dolgok: a mama éppen új munkahelyen kezdett dolgozni, és nagyon rosszul álltunk anyagilag, egyre többet veszekedtünk.
Aput már évek óta nem láttam, és a szüleivel is csak évente egyszer-kétszer találkoztunk, az ünnepek környékén. Ilyenkor felhívott a nagymama vagy a nagypapa, hogy menjek át az ajándékomért. Nagyon közel laknak, úgyhogy pár perc alatt mindig átértem. Emlékeim szerint mindig én mentem. Ők talán egyszer voltak nálunk, amikor még kicsi voltam.
- Mit szeretnél karácsonyra? Megveszem neked - kérdezgette a nagypapám, akivel egyre többet találkoztunk. Mindig mondogatta, hogy menjek be hozzá a munkahelyére, én meg bejártam hozzá. Akkoriban valamilyen pattanás vagy kiütés volt a hátamon. Észrevette, és azt mondta, hogy van rá kenőcse.
- Vedd le a trikódat, hogy bekenhessem - mondta. A következő pillanatban már az ölében ültem, szemben vele, és simogatta a hátamat.
Abban az időben gyakran bejártam hozzá, úgy két-háromnaponta. Ilyenkor mindig megkérdezte, hogy szükségem van-e valamire. Mindig mondtam valamit. Gazdag volt, nem úgy, mint mi. Mindig megvette nekem, amit kértem. Így rövid időn belül kaptam egy mobiltelefont, később pedig egy rádiós magnót. Amikor nála voltam, újra és újra ugyanaz történt. Ott ültem az ölében, szemben vele, ő pedig simogatta a hátamat és nyaldosta vagy szívogatta a mellemet. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy most megnézi az érzékenységemet, majd benyúlt a bugyimba, és babrálni kezdett. Nemsokára már videomagnót is kaptam tőle, és mindig feltöltötte a mobiltelefonomat. Ez gyakran megesett, mert gyorsan lemerült a telefonom.
A következő év elején beteg lettem és otthon maradtam. Anyu dolgozott, így napközben egyedül voltam. A nagypapa rendszeresen meglátogatott otthon. Azt mondta, hogy húzzam fel a lábam, ezután nyalogatni kezdte a "középsőmet". Volt, hogy azt kérte, hogy közben simogassam a hasát. Más alkalommal pedig összevissza puszilgatott, és szívogatta a mellemet. Amikor meggyógyultam és ismét suliba jártam, szinte mindig ott állt a kocsijával az iskola bejárata előtt. Megkérdezte, hogy elvihet-e. Egyszer beültem, és hazáig vitt. Ekkortájt lehetett, hogy elbújtam a lakásban, nehogy megtaláljon, ha feljön hozzánk.
Egy idő után nem éreztem jól magam: fájt a mellem és a "középsőm". Elmondtam a legjobb barátnőmnek, hogy mi történik velem, mit csinál a nagypapa, amikor együtt vagyunk. - Ez nem normális, szólj az anyukádnak - kelt ki magából. Állandóan piszkált, hogy mikor mondom már el anyunak. Talán egy hét telhetett el, amikor egyik este éppen anyuval tökmagoztunk és beszélgettünk. Akkor elmondtam neki mindent...
Anyu azonnal telefonálni kezdett. Még aznap este elvitt a városi kórházba, hogy megvizsgáljanak. Másnap pedig már korán reggel bementünk a rendőrségre. Nem sokkal ezután kihallgattak. Aztán még egyszer. Később feljöttünk Budapestre egy kriminálpszichológushoz beszélgetni. Újabb és újabb embereknek kellett elmondanom, hogy mi történt velem. Ilyenkor az egész testemet remegés fogta el. De a legrosszabb az volt, amikor a helyi rendőrség folyosóján megláttam a nagypapát. Emlékszem, épp egy szendvicset majszoltam, majdnem megakadt a torkomon, úgy megijedtem. Remegni kezdett a gyomrom, majd az egész testem. Azt hittem, meghalok.
Anyu nagyon ideges volt. Azt mondogatta, hogy senki sem hisz nekünk. Egyszer elkérte a pólómat, mert tiszta nyál volt, és bevitte a rendőrségre. Valahova elrakták. A nagybátyám kitalálta, hogy engedjem be a nagypapát, ha legközelebb meglátogat. Ő addig a másik szobában lesz. Utána elmondták a rendőrségen, hogy hallották a cuppogást. Amikor a nagypapa megtudta, hogy nem voltunk egyedül, nagyon dühös lett.
Úgy hallottam, hogy apu hazajött külföldről, de nem beszélt velünk. Később megtudtuk, hogy a rendőrségen azt mondta: nem hiszi el az egészet, biztos anyu találta ki. Nem hitt nekünk. Még anyu mamája sem.
- Én hiszek a lányomnak. Velem is ez történt, csak nem mertem neked elmondani - mondta anyu. A nagymama kővé dermedt.
Elkezdődött a tárgyalás. Mindenkit behívtak, hogy meghallgassák, így engem is. Három tárgyalás után megszületett a döntés: elítélték a nagypapát. Hat év fegyházat kapott. Azonnal fellebbeztek. Azt mondta, hogy ha másodjára nem ítélik el, akkor kifizeti a papa helyett a sokéves gyerektartást. A másodfokú bíróság már Budapesten volt. Évek teltek el, így már kevesebb dologra emlékeztem. De miközben vallomást tettem, éreztem, hogy remegni kezd a testem. Végül megerősítették az elsőfokú döntést.
A városban beszélni kezdtek. Azt mondogatták, hogy régebben a nagypapa edző volt egy lánycsapatnál. Velük is azt csinálta, amit velem. A lányok nem mertek feljelentést tenni, mert féltek a nagypapától. Nagy ember volt.
Emlékszem, amikor meghallottam az ítéletet, nem éreztem semmit. Se dühöt, se bosszút, se mást. De hazafelé a trolin éreztem, ahogy megkönnyebbülök. Vége. Igazunk van.
A nagypapának az első hatvan éve jó volt, és csak a következő tíz éve ment tönkre. Nekem az első tíz évem volt jó, a következő hatvanat tönkretette...
