Tudja, mennyi pénze van? Sokkal könnyebb volt rávágni a választ erre a kérdésre azokban a letűnt időkben, amikor még mi, mai ötvenesek tanultunk a pénzzel bánni: egy pillantás a pénztárcába vagy a házipénztárnak kinevezett kartondobozba, és máris tudta az ember, hogy mennyi az annyi. Egyrészt, mert nemigen volt annyi, hogy nagyon számolgatni kellett volna, másrészt pedig, ami volt, az is csak fémpénz vagy papírpénz (hivatalosan: bankjegy) formájában, amit fizetéskor leszámoltak az ember kezébe. Ha volt nem otthon tartott megtakarítása, azt is könnyen kiolvashatta a takarékbetétkönyv legutolsó bejegyzéséből.
Ma meg? Amit megkeres, azt a folyószámlájára utalják. Amit költ, azt sem feltétlenül zsebből vagy pénztárcából költi, hanem kártyáról, ha megbarátkozott azzal a kényelemmel, amit az élvez, aki nemcsak arra használja a bankkártyáját, hogy pénzt vegyen fel az automatából. Gyakorlatilag anélkül telhetnek el napok, hetek, hogy készpénzt látna vagy kellene érintenie.
Hol van ez a pénzkezelésnek a fizetést nyomban borítékokba szétosztó szisztémájától, amely gyerekkorunkban a takarékos háztartásokban általánosan elterjedt volt? Jól-rosszul meg kellett azért tanulni ezt a mostanit is, legfeljebb úgy, hogy észre sem vettük. A bankkártyák, főleg a mostanság intenzíven terjesztett hitelkártyák korában a keményen "büntető" kamatok miatt bizony már kockázatos megfeledkezni arról, hogy végeredményben nem csak a magunk pénzét költjük a mindig kézügyben lévő kártyáról is – s ha többet, mint amennyi telik, abból cifra baj kerekedhet.
No, de tudja, mennyi pénze van? Mármint olyan, ami nem megtakarítás, hanem a mindennapos kiadások: élelmiszer, rezsi fedezésére szolgál. Éppen tudhatja. Ez az az összeg, aminek a folyószámlán a helye. Ennél többet, megtakarítást lekötés nélkül ott tartani pazarlás – tessék csak megnézni egyszer a kamatot, és összehasonlítani bármilyen más lehetőséggel...
Szóval, mennyi? Nagyon számolnia sem kell. Nincs ugyan pénzes papírdoboz, aminek anya csak leemelte a tetejét a hó végén, és rögtön látta, van-e még benne százas, vagy már csak húszas, tízes, ezzel szemben van számlakivonat, amit a bank lelkiismeretesen megküld havonta. Ha banki átutalással, csoportos beszedési megbízással egyenlíti ki a rezsiszámlákat, ha a napi bevásárlásoknál is kártyával fizet, akkor ez a számlakivonat azt tudja, mint amit azok a hajdani irkák, amelyekbe a háziasszony gondosan bevezetett minden bevételt és kiadást. (Ezek inkább még nagyanyáink háztartásának tartozékai voltak, anyáink legfeljebb egy-egy nagyon balul sikerült hónap után, kétségbeesésükben próbálkoztak talán ilyesmivel.)
Nincs tehát ebben semmi új és ijesztő. Mit kell tenni? Ellenőrizni kell, befolyt-e minden összeg, amire számítottunk, elutalt-e a bank mindent, amire megbízást kapott. Nem költöttünk-e többet, mint amennyi bevétel volt, vagyis a nyitóegyenleg és a záró egyenleg között nincs-e riasztóan nagy különbség? Kártyahasználatunkat a valóságnak megfelelően tükrözi-e a számlakivonat? (Ennek tételes ellenőrzéséhez persze az elszántságon kívül az kell, hogy megőrizzük a kapott bizonylatokat.) Ha akár évekre eltesszük a számlakivonatokat, az egyrészt utólagos igazolásul szolgálhat bármilyen vitás kérdésben, például közüzemi szolgáltatókkal, másrészt segíthet abban, hogy megalapozott döntéseket hozzunk, amikor hosszú távra tervezünk pénzügyekben.
Készült a Pénziránytű Alapítvány támogatásával
További információk a témában: www.mindennapipenzugyeink.hu,
www.facebook.com/mindennapipenzugyeink
