A halálos ágyon rögzített utolsó szavak misztikuma és romantikája mindig hatalmas érdeklődést vonzott. Lehet, hogy sokan nem tudnák megnevezni Goethe egyetlen művét sem, de arról mégis hallottak, hogy állítólagos utolsó szavai ezek voltak: "Több fényt!" Ez a rövid felszólító mondat pedig éppen olyan tartalmú, hogy a legkülönfélébb találgatásokra adhat okot a költő világhoz való hozzáállásától kezdve a halálon túli létezés tartalmáig. A tudományos kutatások azonban arra utalnak, hogy nincs semmiféle misztikum, a leépülő szervezet a meghatározó - ami egyáltalán nem meglepő. Ráadásul az emberek nem egyformán halnak meg, nem ugyanolyan állapotban van a szervezetük, és más a kultúra is, amely a gondolkodásukat formálta. E tényezők összessége végül eltérő mintákat eredményez a halál előtti kommunikációban.
Lisa Smartt, a Berkeley egyetem nyelvésze 2017-ben publikálta azt a könyvet, amelyben 181 haldokló embertől származó, 2000 nyelvi mintát elemezett. A kezdeményezés egy meglehetősen nagy hiány pótlása, hiszen voltak feljegyzések az emelkedett vagy elgondolkodtató utolsó szavakról, de arról nem, hogy a haldokló emberek nyelvi képességei hogyan változnak meg. A tényleges nyelvi mintákat utoljára Arthur MacDonald amerikai antropológus vizsgálta meg 1921-ben - írja a The Atlantic .
Mitől függnek az utolsó szavak?
MacDonald az utolsó szavak antológiáiból képzett egy adatbázist, amelyben az embereket tíz foglalkozási kategóriába osztotta (államférfiak, filozófusok, költők stb.). Az utolsó szavaikat pedig jellegük szerint csoportosította (szarkasztikus, vidám, elégedett - és így tovább). Megállapította, hogy a katonák elsősorban kívánságokat, parancsokat és figyelmeztetéseket fogalmaztak meg, a filozófusok (akik közé a matematikusokat és az oktatókat is besorolta) tették fel a legtöbb kérdést, de ők adták a legtöbb választ és kinyilatkoztatást is. A vallási vezetők és királyi vérek adtak számot a legtöbbször az elégedettségükről vagy elégedetlenségükről, míg a művészek és tudósok a legkevésbé beszéltek erről. Karl Guthke német tudós az "Utolsó szavak" című könyvében viszont azt fejtette ki, hogy a 17. század óta a különféle nyelveken elmondott utolsó szavak leginkább egy korszak aggodalmainak és a halálról alkotott elképzeléseinek tükrei. Valójában sokkal inkább szólnak a haldokló ember tényleges kommunikációs képességeiről, mint másról.
Hospice ápolók - akiknek tapasztalatairól több könyv is született - megállapították, hogy mivel az érintett személyek egyre gyengébbek és aluszékonyabbak lesznek, kommunikációjuk is sokkal halványabbá válik. Ezek az emberek, ha már túl gyengék is, hogy beszéljenek, hallani még képesek (ez a képességük veszik el utoljára), és befogadják az információkat. Maureen Keeley, a Texasi Állami Egyetem kommunikációkutatója szerint az élet végén az interakciók többsége nem verbális, mivel a test leáll, és a személynek nincs fizikai ereje (és gyakran tüdőkapacitása sem) a hosszabb megnyilvánulásokhoz. Az emberek röviden suttognak, egy-egy szót ejtenek ki, amihez energiájuk van. A gyógyszerek is korlátozzák a kommunikációt, ahogy a szájszárazság és a fogpótlások hiánya is. Feljegyzések tanúsága szerint sokan - különösen, akiknek előrehaladott demenciájuk van - csak csendesen meghalnak. Azok pedig, akik beszélnek, gyakran vulgáris szavakat ismételgetnek, a családtagjaik nevét mondogatják, vagy az anyjukat hívják az utolsó lélegzetükkel.
A tudományos szakirodalomban azonban nincsenek leírások az utolsó szavakról vagy az utolsó interakciókról. A legtöbb lingvisztikai részlet a deliriumról szól, amely magában foglalja az eszméletvesztést, a szavak megtalálásának hiányát, a nyugtalanságot és a kilépést a közösségi interakcióból. A műtét utáni delirium minden korosztály számára ismert, de az élet végén is gyakori, és a dehidratáció, illetve a túlzott szedáció gyakori jele. Egy svéd tanulmányban egy páciens arra emlékezett, hogy fáradtnak érezte magát, nem tudta, hogy hol van, minden ködösnek tűnt, a körvonalak elmosódottak voltak. Valószínűleg sok ember hasonló állapotba kerül a halálhoz közeledve.
A szélesebb összefüggések segítenek
Lisa Smartt kutatásai a haldoklók kommunikációjának szélesebb összefüggéseire terjedtek ki: ő azt vizsgálta, hogy a halál előtti időszakban rögzített szavak milyen mintákat követhettek. Úgy vélte, hogy egyes kifejezések, például egyszerű kötőszavak ismételgetése a halálhoz és a halállal szembeni ellenálláshoz kötődhet. A legmeglepőbb az volt, hogy felfedezett bizonyos narratívákat egyes emberek megnyilvánulásaiban. Szerinte a történetvonalak nyomon követése hasznos lehet, mert tükrözik a személy érzéseit a közelgő véggel kapcsolatban. A jelenség létezése már korábban sem volt teljesen ismeretlen, a haldoklók például gyakran használják az utazás metaforáját.
A kutatók úgy vélik, hogy az élet legvégén használt nyelv leírása nemcsak lingvisztikai eredményeket hozna, hanem azoknak is komoly segítséget jelentene, akik a haldokló emberekkel dolgoznak. Ahogy azoknak is, akik haldokolnak. Ezzel ugyanis segíthetnének nekik a halál miatti félelmük leküzdésében, és valamilyen kontrollt adhatnának a kezükbe. Az emberek ugyanis csak akkor tudnak részt venni a róluk szóló döntésekben, ha képesek kommunikálni. S ez, úgy tűnik, ha nem is az utolsó szavakig, de számos esetben valóban az utolsó leheletig tart.
