Fél méterrel a föld fölött. Ez az, amit minden mentős érez, amikor sikerül valahova időben odaérnie, segítenie valakin, aki e nélkül talán életben sem marad. Sosem hittem volna, hogy nem kell emberéletet mentenem ahhoz, hogy ugyanezt átéljem.
Budapest egyik külvárosi részén egy többlakásos földszinti bérházban tűz ütött ki. Mire odaértünk, a tűzoltók már javában dolgoztak. Egy idős házaspár lakásában gyulladt meg a szemét: tele volt műanyaggal, épp ezért nem is annyira a tűz, inkább a füst okozott gondot. A két idős embernek mindene kormos lett, de szerencsére megúszták füstmérgezés nélkül és égési sérülésük sem volt. Még vizsgáltuk őket, amikor az asszony elkezdett sírni. A mellette éppen valamilyen csövekkel bajlódó tűzoltó megnyugtatásképp közölte: semmi baj, csak egy kis szellőztetésre van szükség, nem esett nagy kár semmiben. "A Zsuzsit siratja, meg a Macikát" - szólt az asszony férje. Egy pillanatra összenéztünk a tűzoltóval, nyilván az első, amire ilyenkor gondolunk, hogy ember maradt bent a házban. De a tűzoltó gyorsan kapcsolt, megkérdezte, milyen kisállatokat kell keresni. Kiderült, hogy egy tacskót, meg egy cirmost.
Hirtelen parancsszavak hangzottak, és két fiatal tűzoltó máris robogott vissza a lakásba lámpával és oxigénmaszkkal. Nem kellett sokáig várni, csakhamar megjelentek az állatokkal, és letették őket az udvaron a fűre. Csak kapkodták a levegőt, a kutya nagyjából magánál volt, de a macska nem, a szemei ide-oda "úsztak". Hárman voltunk a mentőegységen: egy mentőtiszt, egy gépkocsi-vezető és én, az ápoló. Pár pillanatig tanácstalanul néztünk egymásra, mert arra nem terjed ki a kiképzésünk, hogy füstmérgezést szenvedő állatokkal mi a teendő.
Az ember természetesen szeretne segíteni, de igazán azt sem tudtuk, hogyan kezdjünk neki. Előkaptuk a mobil oxigénpalackunkat, az embereknek szánt oxigénmaszkokat meg addig csavargattuk, formálgattuk, míg sikerült azokat ráillesztenünk a kis állatok fejére. Felcsavartuk jó magasra a kiáramlási sebességet és hagytuk, hadd lélegezzenek. A tacskó pár perc múlva sokkal jobban volt. Kicsit támolygott, de már farokcsóválva kucorodott le gazdái mellé. A macska viszont csak nem akart magához térni. Gondoltam, nincs mit veszíteni, teljes áramlásra állítottam a palackot, az oxigén csak úgy süvített, és ahogy tudtam, rászorítottam a ziháló macska fejére a maszkot. Csak feküdt, és küzdött, az oldala minden lélegzetvételnél majd' behorpadt.
Kisebb tűzoltócsapat állt körbe minket, mindenki drukkolt. A mentőtiszt hozott egy steril lapot, azzal gyorsan kikotorta a kormot a macska szájából, és folytattuk az oxigenizálást. Hosszú percek teltek el, sajnos egy kistestű élőlény nagyon megsínyli a füstmérgezést. Aztán egyszer csak az ernyedt test a kezemben mintha tónust kapott volna, a macska a szemével végre elkezdett fókuszálni. A légvétele egyre nyugodtabb lett, a végtagjait elkezdte mozgatni. Aztán hirtelen kirúgta magát a karjaimból, megállt előttem. Kicsit még zavaros, ámde annál számonkérőbb tekintettel nézett rám, mit képzelek én, hogy csak úgy fogdosom őt ismeretlenül. Zsuzsika gazdája odacsoszogott, lehajolt a cicáért, a hóna alá csapta, és már vitte is a feleségének, aki majd kiugrott a bőréből, úgy örült neki. Nagyon megható volt látni, hogy ez a két kis élet milyen fontos a gazdái számára, és hogy össze tudja rántani a mentők és tűzoltók csapatát.
Bár nem emberéletet mentettünk, ez a történet örökre megmaradt bennem. Hálás vagyok a tűzoltóknak, hogy ugyanolyan komolyan vették az állatok mentését, mint az emberekét, és büszke vagyok magunkra, mert mentős bajtársaimmal teljes egyetértésben álltunk neki az állatok megmentésének. Hetekkel később újra együtt dolgoztam ezzel a mentőtiszttel, aki elmondta, hogy pár nappal korábban benézett az idős férfihoz és feleségéhez, hogy megtudja, mi lett Macikával és Zsuzsival. Élnek, egészségesek. Nagyon örültem neki, és ha nem is fél méterre, de pár centire újból elemelkedtem a földtől.
