„Annyit látok, mintha kulcslyukon keresztül, félhomályban, hangyás képernyőt néznék”

A vonatállomásokon rohanó emberek, akik még utolsó pillanatban akarják elérni az épp indulásra kész járművet bosszankodnak minden apróságon, ami az útjukba kerül. Például a járófelületekből kiemelkedő sávokon, amelyeken a bőröndök és lábfejek együtt botladoznak. Egyáltalán mik ezek, és miért vannak ott?

A Vakok Állami Intézete Budapesten központi szerepet játszik abban, hogy azok, akik elveszítették a látásukat, minél biztonságosabban tudjanak közlekedni, élni. – Jellemzően felnőtt korban látásukat elveszített emberek vannak nálunk. Vezető ok a makuladegeneráció, és természetesen a cukorbetegség. – sorolja Nagy Ágnes gyógypedagógus, a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának vezetője. Bár az egyetemen még azt tanultuk, hogy hatvan év felett alakul ki a makuladegeneráció, de a tapasztalataink szerint ez az idő inkább ötven évre módosult. A látás elvesztése ugyan nem egyik napról a másikra történik, ennek ellenére megrázó és nehezen feldolgozható élmény. A mi dolgunk, hogy a lehető legnagyobb támaszt nyújtsunk számukra, szaktudásunkkal és tapasztalatunkkal segítsük a további útjukon ezeket az embereket. Ezeken kívül egyre nagyobb számban jelennek meg az úgynevezett kortikális látássérültek. Ez azt jelenti, hogy a látószervnek nincs baja, tehát maga a „fényképezőgép” jól működik, csak az agyi feldolgozás marad el. Okozhatja egy agydaganat, ami elnyomott a látóidegen valamit, vagy nagyon sok esetben valamilyen szer használata. Például a kokain is ilyen, illetve bizonyos gyógyszerek, egyes citosztatikumok, nyugtatószerek akár.

Vasas Viktor élete nemigen különbözött más, korosztálybeli fiatalemberekétől. Váratlanul azonban meg kellett műteni a szemét, de az operáció nem a tervezett módon alakult. – Három nap múlva hazamentem úgy, hogy rendben a látásom, utána azonban pár nap múlva mégsem láttam semmit. Ekkor közölték, hogy megint meg kell műteni. Miután továbbra sem volt sikeres a műtét, szó szerint elpattantak az érfalak a szememben, így a felvarrt látóidegem újra és újra leszakadt. Mikor pedig valahogyan sikerült az operáció, már csak négyszázaléknyi látásom maradt… Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mintha kulcslyukon keresztül, félhomályban, hangyás képernyőt néznénk. – mondja.
Viszonylag erős fény mellett foltokat, mozgást, ritkábban körvonalakat lát Viktor. Talán ennek is köszönhető, hogy a szemével követi a mozdulataimat, és egy-egy öntudatlan pillanatomban elbizonytalanodom, mert kifejezetten azt érzem, hogy magabiztosan lát. – Mivel huszonöt éves koromig tökéletesen láttam, az agyam korrigálja sokszor a kapott alig-képet. Ezért hiszik sokszor, hogy mégiscsak látok. Ez előny és hátrány egyben. Huszonhat évesen jöttem ide, egy évvel a látásvesztésem után találtam meg az intézményt. Három hónapot töltöttem itt, de nagyjából két hónap alatt a nulláról megtanítottak önálló életet folytatni, fehér botot használni. Csak annyit tudok mondani, hogy Gyálon lakom, és innen, a XIV. kerületből közlekedem haza minden nap. De azért fontos tudni, hogy máshogy közlekedik egy született- és egy szerzett vaksággal élő ember. Egy született vak embernek nincs képe a saját testéről, így elesettebbnek tűnik a mozgása. Itt az intézetben pedig komoly cél a tanításnál, hogy magabiztos legyen valaki, és azt sugallja: „köszönöm szépen, boldogulok”.

Igen, valóban az egyik legnagyobb kihívás az, hogy támponttól támpontig közlekednek a látássérültek, és ahhoz, hogy tudják, mi a következő biztos pont, tudniuk kell, hogy hova érkeztek. Aki már rendelkezik előzetes tudással az útvonalról - értem ez alatt, hogy látóként közlekedett hosszabb időn keresztül ott, és így rutinná vált a mozgása – könnyebb helyzetben van nyilván. – folytatja Nagy Ágnes. – Az oktatásunk első lépései arról szólnak, hogy megtanítjuk a látóvezető technikákat, vagyis azt, hogyan kell közlekedni egy látó emberrel. Ezután nagyon fontos a bot méretének a kiválasztása. A testmagassághoz választjuk ki a botot, ami általában szegycsontig, hónaljig kell, hogy érjen. Ezzel a hozzávetőleges mérési technikával elérhető az, hogy amikor az illető akadályt érzékel a bottal, akkor még mindig van kétlépésnyi ideje, hogy megálljon. Bármennyire lendületesen közlekedik valaki, ez meglehetősen segíti a biztonságos közlekedésben. Majd következik a pásztázó technika, amikor a földön csúsztatjuk a botot, például ha keresünk valamit, vagy egyenetlenségek vannak a talajon. Másik pedig az ingatechnika, amikor jobbra-balra koppantunk egyet. Ezt kifejezetten így szoktuk tanítani, hogy ettől lesz szép a mozgásunk. Beltérben gyakoroljuk be ezeket a technikákat, ugyanígy a lépcsőhasználatot is. Nagyon fontos ugyanis, hogy a tréner és kliens között bizalmi kapcsolat alakuljon ki, mire kimegyünk az utcára. Természetesen ez egy nagyon félelmetes dolog elsőre minden látásvesztett számára.

"A közlekedési útvonalon kialakított, vakok számára készült sáv, és az ehhez hasonló jelzésrendszerek használatát a látássérültek és a látó közlekedők is tanulás és tapasztalat útján tudják elsajátítani. Ezek kialakításánál elengedhetetlen, hogy a rendszer következetesen, azonos szabályok és logika szerint készüljön el, különben a jelzés nem tölti be funkcióját. Amennyiben a nem látássérült, taktilis jelzéseket nem igénylő utasok nem érzik komfortosnak, biztonságosnak a tapintható sávokon és felületeken való közlekedést, akkor kis odafigyeléssel azokat el tudják kerülni, számukra ugyanis a szabad (taktilis jelzésektől mentes) közlekedés sávja az esetek többségében biztosított." - MÁV Zrt. Kommunikációs Igazgatóság

Van, akinek már a bot megfogása is kizárt, mert - úgymond - égeti a kezét, nem akar még fehér bottal járni. Mert akkor mindenki láthatja, hogy ő vak… Törekednem kell minden tudásommal és empátiámmal arra, hogy elhiggye nekem, amit mondok. Például, hogy nem fogja elütni az autó, amikor azt mondom: most átmehet az úttesten. Azokkal, akik bent vannak, minden nap két kőkemény órát közlekedünk. És aztán elmegyünk egy kicsit a csendes környezetbe, ahol forgalmat hallgatunk, mivel mi akusztikusan tanítunk. Hallgatjuk a forgalmat, megtanuljuk, hogy "a csenddel kelünk át", tehát amikor teljes csend van.

A gyengénlátók számára az elektromos autók megjelenése új kihívást jelent, hiszen teljesen halk üzemmódban közlekednek. Viszont nagyon jó lenne, ha sok ilyen autóval rendelkező ember tudná, hogy van lehetősége a motorzaj bekapcsolására! Nyilván egy új életérzés a hang nélküli autó, de városi közlekedésben, a vakok számára egyelőre képtelenek érzékelni a jelenlétét.

Egy nem látó számára konkrét útvonalakat kell megtanítani, amihez támpontokat kell adni. Ilyen lehet egy üzlet megállító táblája, vagy mondjuk egy pékség, ami kenyérillattal lengi be a környéket. A látók számára természetes környezeti összetevők nélkülözhetetlen támponttá alakulnak át. Körülbelül négy-öt támpont megléte adhat olyan biztonságot, ami megnyugtató lehet. Ha azonban egyetlen helyen átalakul valami, elköltözik a bolt, a tömegközlekedésben váratlan esemény történik, az máris improvizációt igényel. Vannak azonban a vakok számára jól érzékelhető útjelzések, ún. taktilis vezetősávok, amelyek nagy segítséget nyújtanak a közlekedésben.

Taktilis jelzés: A szaknyelven “taktilis vezetősávnak” és “veszélyre figyelmeztető taktilis jelzésnek” nevezett megoldások, a látássérült, elsősorban a teljesen vak, fehérbottal közlekedő emberek tájékozódását segítik. A fizikai és infokommunikációs akadálymentesítés egyre inkább teret kap a közösségi közlekedés és az épített környezet fejlesztése során, aminek következtében egyre több gyalogátkelőnél, vasúti és metróperonon, lépcsősor tetején, buszmegállóban és közparkban találkozhatunk taktilis burkolati jelzésekkel. – MÁV Zrt. Kommunikációs Igazgatóság.

Vonattal utazni külön kaland. Tudja ezt a napi útvonalon járó és az is, aki ritkábban, de távolabbra utazik. A vonatállomásokon szinte mindig sok ember mozog, így különösen fontos, hogy támogassák a gyengénlátókat, különféle biztonságos megoldásokkal. A MÁV vakok és gyengénlátók érdekében tett intézkedéseinek egyik alapja az a jogszabályi előírás, amely úgy rendelkezik, hogy infrastruktúra fejlesztés során az építéssel érintett, utasforgalom céljára megnyitott környezetben, a fejlesztés megvalósulását követően biztosított legyen az önálló használatot lehetővé tevő egyenlő esélyű hozzáférés. A vasúttársaság részéről elvárás, hogy a tervező egyeztessen a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével, ahogyan ez a közelmúltban például a Nyugati pályaudvar vagy Veszprém vasútállomások megújítása során is történt.

A vasútállomásokon

Ez is érdekelheti

génterápia

Rákgyógyítás: mRNS injekció válthatná ki a kemoterápiát

Belgyógyászat

GFR: komoly betegséget jelezhet a laborleleten

rákbetegség

„Ez egy örök hullámvasút” – Éva kilenc éve gyógyult fel a tüdődaganatból

endometriózis

„Úgy ültem ott, mint akit leforráztak” – Endometriózis miatt sokáig nem született gyermeke Katának

1. az útvonalakat, akadályokat taktilis sávok jelzik;
2. a bejáratok, szolgáltatások, funkciók, útvonalak színkontraszttal vagy építészeti eszközökkel kiemeltek;
   
3. a lépcsőfokokon kontrasztos jelzés található;
   
4. a nagy üvegfelületeken egy és másfél méter magasságban kontrasztos jelölés található;
   
5. a feliratok könnyen olvasható betűtípussal kerülnek kiírásra;
   
6. a feliratok és piktogramok kontrasztosak, a piktogramok könnyen felismerhetők, egységes nemzetközi szabvány szerint egységesítettek
   
7. az információk (jellemzően a korlátok elején, illetve a felvonó kezelőfelületén) megjelenítésre kerülnek Braille-felirattal, illetve dombornyomott írással;
   
8. az információk (induló, érkező vonatok, késés) auditív módon (hangosbemondás) is elérhetők.

Ha megnézzük ezeket a taktilis sávokat, vannak azok, amelyek hosszan mennek, azokat lehet követni a bottal. Vagy beleteszi a résbe és tolja rajta az illető, bár nem ez a szabályos. Illetve az ún. „pogácsákkal” készült sávok, amik kis, kör alakú kiemelkedések a járdafelületen. Ezek azt segítik, hogy pontosan tudjunk beállni az átkeléshez. Ez a szegély segít ahhoz az információhoz, hogy hol állunk egyáltalán. Mi úgy tanítjuk, hogy ha úgy döntött, hogy elindul, akkor viszont nincs hezitálás, meghoztam a döntést, megyek, és elindulok nagyon határozottan.

Viktor olyan személyiség, akiről egy beszélgetés alapján nehéz elképzelni, hogy nehézségei akadnának életének új szakaszában, amikor fiatal kora ellenére már nem lát. Amikor bebizonyosodott a látásvesztése, elveszítette a munkáját, és fél évig próbált állást keresni. Az első hónap a lakásba zárva telt, mígnem bekerülhetett a Vakok Állami Intézetébe és elkezdődhetett a tanulási folyamata. De a legnagyobb váltás mégiscsak az a pont volt, amikor élete összeforrt Dorkóval, a vakvezető kutyával, aki árnyékként kíséri a gazdáját.
A legjobb dolgokban jobban bánunk velük, mint egy csomó házi kedvenccel. – simogatja meg Viktor. Tökéletes egészségben tartjuk őket, játszunk, és napi nagyjából tizennyolc, tizenkilenc órát töltünk velünk, míg mások a házban, lakásban egyedül hagyják őket. Valójában a kutya tulajdonosa a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, akik ellenőrzik is a megfelelő kutyatartást. Nagyon szeretem, a társam és segítőm, de mindenképpen szem előtt kell tartanom, hogy ő „munkában van” velem, amikor közlekedem. Ha hám kerül rá, akkor ő a szemem, körülbelül úgy kell elképzelni, mint egy testrészemet. Mivel jutalmazással képzik ki őket, ezért jó, ha mások is tudják, hogy tilos egy vakvezető kutyát munkája közben simogatni, etetni, megszólítani. Egy ilyen képzett kutyát közel másfél évig tréningelnek, mire valaki rájuk bízhatja az életét…