Az egyetem humán ökológiai karának kutatói Adam Anderson professzor vezetésével arról számolnak be a Psychological Science szaklapban megjelent tanulmányukban, hogy ezek az ellentétes arckifejezések olyan érzelmi válaszokon alapulnak, amelyek azt használják fel, ahogyan a szemünk összegyűjti és fókuszálja a fényt az azonosítatlan fenyegetések felderítése érdekében.
Amikor a szemünk tágra nyílik például a félelemtől, a kutatók szerint ettől nő az érzékenysége, és kitágítja a látóterünket, hogy könnyebben azonosíthassuk a körülöttünk levő veszélyeket. Amikor pedig a szemünk összeszűkül az undortól, ezzel gátoljuk a fény szembe jutását, és élesítjük a fókuszt, hogy azonosítani tudjuk a kellemetlenség forrását.
A szakértők azt állítják, hogy az emberi arckifejezések a környezeti ingerekre adott adaptív reakciókból alakultak ki, nem társadalmi kommunikációs jelzésekként. Eredményük Charles Darwin az érzelmek fejlődésével kapcsolatos 19. századi elméletét támasztja alá.
Anderson professzor így magyarázta a kutatást:
„A szem kitágulásának és összeszűkülésének ellenkező funkciói, amelyek a pupilla tágulását és összeszűkülését tükrözik, az arc kifejezőképességének ősi eredetei lehettek. Ezek a reakciók pedig valószínűleg nem korlátozódnak pusztán az undorra és a félelemre, hiszen tudjuk, hogy ezek a mozdulatok nagy szerepet játszanak az összes érzelem eltérő kifejezésében, például a meglepetés, a harag , sőt az öröm kifejezésében is.”
A kutatók elmondták, hogy az érzelmek megszűrik a valóságot , és már az előtt alakítják azt, amit látunk, hogy a fény ténylegesen elérné a szemünk belső részét. Általában úgy gondolunk az érzékelésre, mint egy olyan folyamatra, ami az előtt történik, hogy egy kép az agyba jutna, valójában azonban az érzelmek már a vizuális dekódolás legkorábbi szakaszában is befolyásolják a látást.
