Az echolokáció régóta ismert a tudósok számára: jó néhány állatfaj, például a denevérek, a delfinek, a bálnák tájékozódnak úgy, hogy hangokat vagy hangsorozatokat bocsájtanak ki, majd ezen impulzusok visszaverődése alapján kiszámítják, hogy a tereptárgyak (vagy éppen az élelemül szolgáló rovarok, halak) pontosan milyen helyzetben vannak és hogyan mozognak hozzájuk képest. Ezen az elven alapul például a szonár is.
A módszer nem ismeretlen az emberek számára sem: vakok - sőt látók is - képesek lehetnek kifejleszteni magukban ezt a képességet, vagyis azt, hogy általuk keltett hangok segítségével tájékozódjanak. Az echolokációt használók folyamatosan csettintgetnek, a hangok visszaverődnek a tárgyakról és így lehetővé teszik a tájékozódást.
Kanadai kutatók néhány éve kimutatták, hogy az echolokációt alkalmazók az agyuknak azt a részét használják a tér modellezésére, amely látó társaikban a látási ingerek feldolgozására szolgál. A Nyugat-Ontariói Egyetem agykutató központjának munkatársai a PLoS ONE című folyóiratban megjelent tanulmányukban elemezték az emberi echolokáció idegtudományi alapjait.
A tudósok először az ekholokációra képes vak emberek fülébe helyezett apró mikrofonok segítségével hangfelvételt készítettek a csettintésekről és alig hallható visszhangjaikról, amelyekkel a kísérleti személyek különböző ismeretlen tárgyakat - autót, zászlót, vagy egy fát - próbáltak azonosítani. Ezután a laborban visszajátszották az alanyoknak a felvételeket, közben a legmodernebb funkcionális mágneses magrezonanciás képalkotó (fMRI) berendezéssel rögzítették az agytevékenységük mintázatát. Az echolokációs hangfelvételek visszahallgatása közben a vakok nemcsak hogy felismerték a tárgyakat a visszhangok alapján, de agyuknak mindeközben az a területe mutatta a legélénkebb aktivitást, amely a látó emberekben a vizuális információ feldolgozására szakosodott. Érdekes módon a hallási ingereket feldolgozó agyterületek nem mutattak nagyobb aktivitást a visszhangokat is tartalmazó kültéri hangfelvételek hatására, mint amikor ugyanezekből a felvételekből eltávolították a visszhangokat.
Ugyanezeket a kísérleteket ép látású emberekkel megismételve, akiknek nem volt tapasztalatuk az echolokációban, a látó alanyok semmit sem érzékeltek a visszhangok által leképezett tárgyakból, és az agyuk sem mutatott semmiféle echolokációra jellemző aktivitási mintázatot. A vizsgált vak emberekben a normálisan látásra "szakosodott" agyi területek az echolokációban találják meg szerepüket.
Az echolokáció segítségével a vakok komplex és részletes képet kaphatnak a környezetükről, nemcsak a tárgyak elhelyezkedését határozhatják meg, hanem a kiterjedtségüket - mennyire nagy egy tárgy és milyen alakja van -, sőt azt is, hogy milyen sűrűségű anyagból készült.
A legsikeresebb echolokáció-használók olyan tevékenységekre is képesek, melyet más, hozzájuk hasonló látássérültek elképzelhetetlennek tartanak: kerékpároznak, kosárlabdáznak, görkorcsolyáznak, túrázni járnak. Az echolokáció egyik élharcosa, Daniel Kish, aki több száz embert tanított már meg a módszerre, azt állítja, a csettintő hangok segítségével jobban tudja élvezni a világ szépségeit - például, "meg tud nézni" egy olyan épületet, mely mellett egyébként csak elmenne.
Dr. Tom Pey, egy brit alapítvány, a Royal London Society for Blind People képviselője szerint a módszer nagyszerű, de főleg a fiatal gyerekek számára jelenthet megoldást, és arra is fel kell készülni, hogy lehetnek ellenzői is.
"Az egészségügyben, különösen a látássérülteknél sok a konzervatív erő. Nem mindig azt nyújták, amire a vakoknak szükségük van. Az is akadály lehet, hogy a csettintés felhívja a figyelmet a látássérültre, pedig sokak szerint a társadalomba való beilleszkedés kulcsa, hogy ne legyen túl feltűnőek" - mondja a szakember. "Az echolokáció nem való mindenkinek, nem mindenki tudja megtanulni. De az, amit Daniel Kish és még néhányan csinálnak, elképesztő. Megemelem előttük a kalapom, hiszen vakok ezreit inspirálhatja."
megnézhet egy dokumentumfilmet (angolul) egy echolokációt használó fiatalemberről.
