"A paralimpikonok pszichés felkészítése alapesetben semmiben nem különbözik az épekétől. Persze a sérülésüket okozó traumát nyilván fel kell dolgozniuk, de amint ez megtörtént, már semmi különbség nincs köztük, és más élsportolók közt, hiszen a lelkük nekik is ép. Ami egyben azt is jelenti, hogy ők is ugyanúgy élik az életüket, a versenyek előtt pedig ugyanúgy izgulnak, mint az épek. Függetlenül attól, hogy nekik másfajta nehézségekkel is meg kell küzdeniük, másfajta problémákat is fel kell dolgozniuk" - mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus, krízisterapeuta és sportkonzultáns. Majd hozzáteszi azt is, hogy a sérült sportolóknak gyakran jelentenek problémát a velük kapcsolatos előítéletek, a köztük és az épek közti különbségtételek. És persze az is, hogy esetükben a pénzdíjazás is szerényebb.
Szerzett vagy veleszületett?
Bár a sérült sportolók mentális felkészítése közt érdemben nincs nagy különbség, az mindenképpen számít, hogy a fogyatékot - így például a végtagvesztést - mi és hogyan okozta. "Van például olyan paralimpikon páciensem, aki baleset miatt lett sérült, előtte pedig egyáltalán nem sportolt. Neki az olimpiához egészen más fizikai felkészülésre volt szüksége, mint az épeknek, viszont mivel a küzdeni vágyás nála is adott volt, lelki felkészítése az egyéni különbségeket leszámítva nem különbözött az épekétől. Más viszont a helyzet azokkal, akik már korábban is sportoltak - hangsúlyozza a pszichológus. Egy ép vívó esetében például nagyon fontos a lábmunka, viszont a kerekes székes vívás szinte kizárólag kézmunkát jelent. "Ez egyben azt is jelenti, hogy a korábban is versenyző sportoló idegpályáit át kell állítani arra, hogy ezt a változást el tudja elfogadni. Ahogyan azt is, hogy sérülése miatt csökken a teljesítménye" - magyarázza Faludi Viktória. A balesetek után a legnagyobb pszichés terhet mindenképpen az új testkép elfogadása jelenti, az, hogy a versenyző a sérülést követően is tudjon a testével bánni. Mert ha ez megvan, a sport már egyfajta testképfejlesztő tényezővé válik, és már önmagában javít a versenyző állapotán.
Váltásra kényszerítve
A testkép elfogadást mindenképpen nehezítheti az, ha a versenyző állapota betegség, például szklerózis multiplex vagy agyi idegsorvadás miatt évente-kétévente romlik. Ha ugyanis ez a helyzet, akkor a sportolónak azt is el kell fogadnia, hogy állapota miatt a versenyeken évről évre már kategóriába kerül. Ezt pedig még nehezebb feldolgozni, mint elfogadni egy egyszeri sérülést. Ezért van az, hogy ilyen esetekben a mentális felkészítés fő célja az, hogy a sportoló és az edző a testkép folyamatos változását is el tudja fogadni, és tudja kezelni is.
Ha azonban nem ez a helyzet, és a sportoló állapota nem romlik, akkor a pszichés felkészítés szinte megegyezik az épekével. Azaz a szakemberek hagyományos módszerekkel, terápiás konzultációval dolgoznak, és megpróbálják a versenyző gondolatait abba az irányba terelni, hogy az segítse a koncentrálást, a gátak leküzdését. Természetesen a szakemberek használnak az olyan sportpszichológiai módszereket is, mint például a mentális tréning, vagy éppen az izgalmi szint beállítása autogén tréninggel.
Mesteri motiváltság
"Érdekes, de a paralimpikonokkal könnyebben dolgozunk, mint az épekkel. Talán azért, mert ők motiváltabbak és lelkesebbek, és talán a bizonyítani vágyás is erősebb náluk. Az legalábbis erre utal, hogy míg az épeknél hosszabb idő megtalálni a konkrét motivációs bázist, addig a sérülteknél ez pillanatok alatt lehetséges. Náluk egyértelmű minden. Nem kérdés, hogy sportolniuk kell, hogy sportolni akarnak, hogy lelkesek és iszonyúan vágynak a sikerre. Aminek hátterében az áll, hogy esetükben kulcsfontosságú, hogy elfogadják saját magukat. És az is, hogy a társadalom elfogadja őket" - mondja Faludi Viktória.
A szakpszichológus szerint az egyik legfontosabb tény, hogy a parasportolók nem egymással, hanem önmagukkal harcolnak - ugyanúgy örülnek egymás sikerének, mint a sajátjuknak. "Ahhoz, hogy ezt lássuk, elég megnézni a paralimpikon úszókat, akik a versenyek végén mindig összegyűlnek, egymást ölelgetik, egymást ünneplik. Ezzel szemben, ha az ép úszókat nézzük, azt látjuk, hogy ők célba érkezéskor maguknak örülnek. A sérültek viszont sokkal jobban tudják értékelni egymás teljesítményét. Aminek oka az, hogy jól tudják, mekkora munka van az eredmények mögött, különösen akkor, ha látják, hogy versenytársul jobban sérült."
